5. Fejezet

Annak ellenére, hogy több mint egy hónap telt el a beköltözést követő estén megszervezett nagyon brutál buli óta, mi folyton felhánytorgattuk egymás előtt az akkor történt dolgokat, úgy, mintha csak tegnap lettek volna; a Sehun-Luhan párost homoszexualitás vádjával meggyanúsítottuk, Jonginnak ajánlottunk egy tökéletes állást, amit ily módon hirdettek, „Chippendale fiúkat keresünk! Ha úgy érzed, tökéletes a tested, van érzéked a tánchoz és a ritmushoz, többieket megszégyenítő csípővel rendelkezel, bátor vagy, van önbizalmad és nem vagy még idősebb, mint harminchárom, akkor ez a neked való állás! Hidd el, tudjuk, mi kell a nőnek!”

Kyungsoo semmi furcsát nem csinált, viszont egy idő után legjobb barátja kihúzta belőle, hogy azon az éjszakán bizony nem egy lány ismerhette meg a fiú állati oldalát.  Ehm, akit mások nem korlátoztak, ugyebár…

Baekhyun csak elpartizott – meg persze nekem keresztbe tett –, iszogatott, leállt mindenkivel fecsegni, szinte a fél életét elmesélte egy idegennek, a pohárhoz és minden más tárgyhoz is nagy beleéléssel beszélt, mintha azok bármikor is meg tudtak volna szólalni a gyárakból való kikerülésük óta.

És maradtam én, aki azt hitte, semmivel sem tudják őt csesztetni. Persze tévedtem, még szép, hogy belekötöttek abba, hogy mennyire józan maradtam, és amikor bepróbálkoztam volna egy csajnál, nem jött össze. Ezek tényleg úgy csináltak, mintha nem Baekhyun hibája lett volna! Gonoszak… egytől egyig, mind az öten GONOSZAK!

– Unatkozok.

– Tanulj!

– Éhes vagyok.

– Tanulj!

– Aludni akarok.

– Tanulj, nem hallod?

– Mit?

– Chanyeol, kérlek – sóhajtott egy nagyot a szobatársam, unott tekintetét rám emelte. Szemeimet megforgatva az ágyra dőltem, a plafont kezdtem fixírozni. Ujjaimmal a hasamon doboltam, egy teljesen random, saját magam által kreált kis dallamot kezdtem dúdolni hozzá.

Tényleg tanulnom kellett volna, de se erőm, se kedvem nem volt hozzá, így hát maradt a szórakoztassuk Chanyeolt opció. Nekem tetszett, de hogy Baekhyunt kezdte idegesíteni, az is biztos. Sejtésem perceken belül beigazolódott.

– Ha ennyire nem akarsz tanulni, akkor legalább maradj csendben, mert nekem a hét vége felé lesz egy zh-m, amire kellőképp fel szeretnék készülni.

– Ahj, de mit kezdjek magammal? – nyöszörögtem lányokat megszégyenítően, tisztára egy kis hisztis öt évesnek tűnhettem. Mélyről jövő sóhaja nem sejtetett semmi jót.

– Fogd magad, menj le a társalgóba, esetleg az ebédlőbe, vagy menj át Sehunékhoz, vagy… nem tudom – fújtatott, a könyvében egy egészen új oldalra lapozott.

Válaszom csak egy hangos morgás volt, az ágyról felpattanva megigazítottam a félrecsúszott paplant. Ekkor pillantottam meg a szekrény mellé betámasztott gitártokot, amit a beköltözés napja óta elő sem vettem. Szembogaraim azon nyomban felcsillantak, nagy hévvel rántottam ki az ágy és a szekrény közül a felfedezett tokot. A rendbe szedett takaróra fektettem, a cipzárt kihúzva emeltem ki belőle a hangszert, ami már oly régóta az első számú szerelmem. A húrokat megpengettem, ellenőrizve, hogy hangolásra szorul-e a kincsem, vagy sem.

– Hűűű, tudsz gitározni? – csendült fel Baekhyun meglepődöttséggel teli hangja, mire arcomra egy szerény mosoly kúszott.

– Aha – válaszoltam.

– Woaahh, játssz nekem valamit!

Bár tudtam, hogy kérésnek szánta, ajkai közül még is egy parancsoló mondat csúszott ki, ami újabb vigyorgásra késztetett.

A gitárt megfogva, arcvonásaimat rendezve komoly tekintettel fordultam felé, majd helyet foglalva az ágyamon, keresztbe tettem a lábamat, hogy a hangszert meg tudjam támasztani a combomon.

– Te nem tanulni akartál? – vontam föl egyik szemöldökömet, számat eközben elhúztam. Megilletődve öltött piros színt orcája. Direkt váltam ennyire rideggé, kíváncsi voltam, hogyan fog reagálni az ilyesfajta válaszokra, s kérdésekre tőlem. Magamban mosolyogva konstatáltam, eléggé meglepi ez a viselkedés.

– Öhm, de, viszont még élőben soha nem hallottam gitárszót.

– Ne – meresztettem rá elkerekedett szemeimet.

– De.

– Ne.

– De!

– Ne…

– Chanyeol!

– Ne mondd már! – legyintettem, arcomra a hitetlenség óriási betűkkel rá volt írva.

– Nem szokásom hazudni.

– Megleptél – nevettem fel zavartan, mire bőrének színe még jobban elvörösödött. Tudom, nem volt szép dolog kinevetni, de annyira vicces arcot vágott, hogy automatikusan fájdult bele rekeszizmom a látványba. Tekintetét lesütve a lap szélét kezdte morzsolgatni, mire a vihogást abbahagyva, gitárral a kezemben odamentem hozzá, majd helyet foglaltam közvetlen mellette.
Félve pillantott rám.

– Na, akkor most kapsz tőlem egy személyre szabott, exkluzív koncertet – villantottam rá mosolyomat, reménykedve abban, hogy ezzel oldom a feszélyezett hangulatot.

Elfoglaltam a játékhoz megfelelő pozíciót, majd pár másodperces gondolkodás után megszólaltattam a húrokat. Egy régebbi szám dallama ékelte be magát az elmémbe, amit még a gimi ideje alatt tanultam, hosszú-hosszú időt áldozva rá.

Egyszer-egyszer felpillantottam Baekhyun arcára, s boldogság fogott el, ahogy csodáló tekintetét rajtam legeltette, ámulattól eltátott szájjal pásztázta hol az arcomat, hol az ujjaimat, melyek a húrokon játszottak. Már ezért is megérte az a kósza, gitáros gondolat.

– Még! – jelentette ki határozottan, mialatt az ölében pihenő könyvét becsukta, s maga mögé téve teljesen ignorálta azt. A vigyort az arcomról lehetetlen lett volna levakarni, kérését teljesítve játszottam tovább, egészen addig, míg ujjaim fel nem mondták a szolgálatot.

– Hogy tetszett? – kérdeztem mosolyogva. Bár képéről már rég leolvastam a választ, én még is az ő szájából szerettem volna hallani.

– Ez… ez… Szavakat nem találok rá! Eszméletlen volt!

Szemei gyémántként csillogtak, vigyora minden másnál hatalmasabb és – ami a legfontosabb – őszintébb volt. Leírhatatlanul jól esett tőle.

– Köszönöm – biccentettem fejemmel, amolyan jelképes meghajlásképp.

– A zh után feltétlen meg kell tanítanod! – szegezte felém vékony, görbe mutatóujját, tekintete komolyságot sugallt.

– Rendben – egyeztem bele hezitálás nélkül.

– Jaj Chanyeol, olyan ügyes vaaaagy! – tört ki belőle egy rajongókat megszégyenítő kiabálás, eddig magában elnyomott énje egy szempillantás alatt előbukkant a rejtekéből. Felnevettem.

–  A sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét.

– Kérlek, áruld el, miért nekem kell ezt átvinni Sehunnak? – álltam csípőre tett kézzel, kérdőre vont tekintettel Baekhyun előtt, ki már vagy két órája újból a könyve felett gubbasztott. Figyelemre sem méltatva lapozott, hatalmas sóhaja után végül válaszolt.

– Mert én nem érek rá.

– Ahj!

– Ne kezdd már megint – sóhajtott újból. – Azt hittem abbahagytátok az ellenségeskedést és megbékéltetek egymással.

– Nincs vele bajom, csak egyszerűen idegesít a tudat, hogy egy légtérben van velem, és néz, és beszól, és hozzám beszél é—

–  Pofa be! – Erőteljes hangja belém fojtotta a mondat többi részét.

– De Baekhyuuun…

– Nem, Chanyeol, nincs semmi féle Baekhyun!

– Baek…

– Se Baek!

– Baekkie…

– Chanyeol!

– Jó, oké, értettem.

A csatát elvesztettem, a tudatát nagy nehezen fogadtam csak el. Egy szúrós pillantással illettem Baekhyunt, még mielőtt végleg becsuktam volna magam előtt az ajtót.

– Rohadj meg! – morogtam fejemet a falapnak döntve, mélyről jövő sóhajomat lassan eresztettem ki magamból.

Tehát lássuk a tervet; ezt szépen átviszem Sehunnak, a kezébe adom, megköszöni – vagy nem –, én visszajövök, és újból szép és jó minden. Igen-igen, ez tökéletes!

Eltávolodva az ajtónktól léptem balra két-három lépést, és már ott is voltam a keresett bejárata előtt. Elfintorodva ütöttem öklömet az ajtónak, bebocsájtásra várva rendeztem arcvonásaimat. A túloldalról egy kisebb párbeszédet hallottam, majd egy „Kapd már be, hogy nem vagy képes felállni” végszó után nyílt az ajtó. Luhan közömbös tekintete fogadott, de mikor meglátta, hogy a vendég én vagyok, arcizmai ellágyultak, mosoly szökött tökéletes arcára.

– Szia! – köszöntött kedvesen, az ajtót kitárva előttem beinvitált.

– Halihó! – A szobába beljebb lépve egyre több minden tárult szemeim elé. A helyiség ugyanolyan volt, mint a miénk, annyi különbséggel, hogy Sehun felén a ruhák össze-vissza voltak, míg Luhan területén minden szép, katonás sorba volt rendezve.

– Nem akarok zavarni, de Baekhyun küldött valami órai vázlatot. – Kimért lépésekkel környékeztem meg Sehunt, ki a világgal mit sem törődve, hason fekve olvasta a saját könyvét, ami így első látásra ugyanolyan lehetett, mint Baeké. Amint meghallotta az utolsó két szót, rám sandított, lomha mozdulatokkal oldalára fordult, s tenyerét felém nyújtotta. Összeszűkített szemekkel, kételkedve eresztettem a kezéhez a lapot. Ciccegett egyet, ujjaim közül kikapva a vázlatokat hátára gördült, s elfelejtve, hogy ott állok fölötte és meg kéne köszönnie elmélyedve olvasni kezdte a sorokat.  Szívesen, te paraszt.

– Chanyeol, nem kérsz valami kaját? – zavarta meg a tekintet általi gyilkolást Luhan, kedves kis kérdése hallatán egész alakommal felé fordultam.

– Nem, köszi – biccentettem mosollyal az arcomon.

Esküszöm, két ember volt, aki miatt folyton vigyorogtam; az egyik, becses nevén Baekhyun, a másik pedig Luhan volt. Miattuk valahogy mindig jobb kedvem lett, a negatív érzelmek csillapodtak bennem, akárhányszor összetalálkozott valamelyikükkel a tekintetem. Varázslat, semmi kétség.

– Biztos? Nem rég hoztam a kajáldából, még meleg – noszogatott, miközben a hűtő melletti kispolcról levett két műanyag dobozkát. Hezitálva ugyan, de egy lépéssel közelebb mentem a fiúhoz.

– Hát jó – adtam be a derekamat, amint megláttam, hogy mit tartalmaz az átlátszó tetejű tartó. Luhan mosolyogva nyújtotta felém egy műanyag villával egyetemben.

– Azt hittem, azt nekem vetted – csendült fel Sehun monoton, semmit mondó hangja, ezzel lerombolva mindennemű jókedvemet. Ledermedtem egy pillanatra, s kérdő tekintettel Luhanra sandítottam.

– Aki bunkó, az nem érdemli meg – vetette oda könnyedén, egy határozott mozdulattal a markomba tuszkolta az ételt. Sehun felhorkant, gyilkos pillantásával szó szerint felnyársalt. Csak egyetlen egy másodperce akadt össze a tekintetünk, mégis beleborzongtam abba az undok nézésbe. Egy emberrel sem találkoztam még rajta kívül, aki ennyire csontig hatolóan gonoszan tudott volna nézni.

– Ezt megjegyeztem, hyung!

– Tedd azt – sóhajtott a kedvesebbik fiú. – Gyere, Chanyeol, hagyjuk őt itt, úgy sem foglalkozik velem már órák óta.

Nagyokat pislogva hagytam, hogy csuklómat megragadva kihúzzon a szobájukból. Még mielőtt végleg magára hagytuk volna Sehunt, kaptunk… azaz a szobatársa kapott tőle egy kedves Szopj le, Luhan! megjegyzést, de a fiú mit sem törődve ezzel könnyű szerrel becsapta az ajtót.

– Néha meg tudnám fojtani – engedett ki magából egy feszült sóhajt, mialatt utunk az emeleten lévő kanapéhoz vezetett.
Ez a garnitúra a személyes kedvencem volt, ugyanis, mikor tanultam általában kiültem oda, s nyugodtan, zajtól mentesen tudtam koncentrálni a lapra leírt mondatokra. Eleinte azt hittem, a kollégium nyüzsögni fog, de kellemesen kellett, hogy csalódjak, hiszen alig járkált egy-két diák a folyosón, vagy az épületben, így a kanapét simán ki tudtam sajátítani.

– Nem értem, hogy vagytok ti jóban – osztottam meg vele azt a gondolatomat, ami már az első találkozásunk óta az elmémbe lopta magát. Piciny mosolyát követően leült, én mellette foglaltam helyet, kezemben az egy főre szóló étellel.

– Régóta ismerjük egymást, így egyértelműen én tudom a legjobban, hogy milyen is ő valójában. Igaz, elsőre kissé rideg és flegma, de ennek bőven megvannak a feltett „Miért?” kérdésre a válaszai – nézett rám komolyan, tekintetében milliónyi érzelemmel. –  Furcsa egy ember, nem enged közel magához sok mindenkit, de akik bebocsájtást nyernek az ő saját kis világába, azokat tényleg nagyon szereti, tiszteli és becsüli, annak ellenére is, hogy olykor a modora hagy némi kivetnivalót maga után.

– Érdekes.

– Az, de ha jóba akarsz vele lenni, akkor állnod kell a sarat, és nem szabad annyiban hagyni ezt, csak azért, mert bunkón viselkedik veled. Megértem, rosszul esik, de ha egy idő után látja, hogy még mindig a barátja szeretnél lenni, akkor előbb-utóbb úgy is megenyhül. Hidd el, száz százalékosan így van ez. Úgy ismerem, akár a tenyeremet… sőt – mosolyodott el hirtelen. –, talán még annál is jobban!

Luhan monológja közben arcának minden egyes apró szegletét tanulmányoztam. Úgy beszélt a legjobb barátjáról, mintha a legcsodálatraméltóbb személyről tartana kiselőadást. Szemei büszkén csillogtak, az a kedves és őszinte mosoly pedig ott bujkált szája szélében.

– Hiszek neked – bólintottam végül. – Csak tudod, Baekhyun kedvessége után nagyon meglepett Sehun. Bár vicces, mert azzal az idiótával találkoztam először, szóval…

Luhan elvigyorodott.

– Baekhyun jó arc, nála jobbat nem is kaphattál volna szobatársnak. Nagyon közvetlen, és ahogy látom, te is az vagy, szóval tökéletesen összepasszol a személyiségetek, annak ellenére, hogy a „szabály” szerint, az ellentétek vonzzák egymást – tartott egy kisebb elemzést kettőnkről, amit vigyorogva hallgattam végig. – Amúgy én örülök neki, hogy Baek végre talált magának egy olyan személyt, akivel lehet a nap huszonnégy órájában…

– Miért mondod ezt így? – kérdeztem hirtelen, szemöldökeim az egekbe szaladtak.
Mindeközben a kajás doboz tetejét hangtalanul és feltűnés mentesen műtöttem le a műanyag tartóról.  Amint megszabadultam a felesleges tárgytól, villámat beleszúrva a tésztába elkezdtem enni a nekem ajándékozott ételt.

– Tudod, elég idegesítő volt egy időben, mikor folyton Sehun körül legyeskedett – sütötte le tekintetét, mondata fokozatosan halkult a végére.

– Féltékeny voltál?

– Te nem lettél volna az?

– De, valószínűleg az lettem volna.

– Na, látod. – Elkomorult arca újból visszanyerte ragyogását. – Szóval köszönöm, hogy vagy neki, és nem kell azon idegeskednem, hogy mikor csapja le a kezemről a legjobb barátomat.

– Ha Sehun igazán szeret, akkor sosem pártol át valaki máshoz – mondtam komolyan, úgy, mintha a világ legszimplább dolgát ejtettem volna ki ajkaim közül.

– Igaz, de jobb elkerülni a bajt, nem de?

– De bizony!

Luhannal órákon keresztül ültünk a kanapén, beszélgetve, a vacsorát habzsolva, sokat nevetve és egymást jobban megismerve. Ő általa több mindent megtudtam a többiekről, ami úgy éreztem, nagyon sokat segített, hiszen beszélni és jó témát találni igen nehéz dolognak bizonyul manapság. A legtöbb kérdésemet Baekhyunról tettem fel, a róla szóló információk keltették fel úgy isten igazából a figyelmemet. Luhan sok mindent tudott róla, így nem rejtve véka alá a tudását, szinte úgy elregélt Baekhyunról mindent, mintha egy lapról olvasta volt az egészet. Hálás voltam neki, hiszen rengeteg új dologról tudomást szereztem a szobatársammal kapcsolatban.