2. Fejezet

Megelégeltem, hogy egy óra elteltével a szobatársamnak még se híre, se hamva nem volt, így hát állásba tornázva magam összeszedtem a fontosabb dolgaimat – mint például a telefont, sálat, némi pénzt és a belépőkártyát –, majd lazán neki indultam a kollégiumnak.
A folyosókon diákok hada tengette a szabad idejét, egy-két kedvesebb fazon még köszönt is nekem, mire felderülve hagyta el ajkaimat egy Szia!, olykor pedig egy Hello!. Boldog pillanataimat azonban teljesen lelombozta az, ahogy láttam, mások már könnyű szerrel jönnek ki egy másik fél oldalán a szobából, beszélgetve, vihorászva, mintha ezer éve ismernék egymást. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de csak-csak szembejött velem percenként egy páros.

– Nem hiszem el – morogtam orrom alatt úgy, hogy senki más ne hallja. Megelégelve a jól mulató fiatalokat, lesétáltam a kollégium lépcsőin, egyenesen ki a szabad térre. Útközben persze megnéztem, hogy hol van a közös fürdő, de nagy örömömre minden szinten volt kettő. Beljebb már nem mentem, úgy voltam vele, ráér később.

Bár a Nap sugarai elvesztették a hatalmas perzselő erejüket, ettől függetlenül még sem engedték, hogy a hideg vegye át a főszerepet. Jó idő volt, kellemes, pont megfelelő egy sétához. Kezeimet a kabát zsebébe dugtam, lábaimat lomhán raktam egymás elé, az orromig felhúzott sálba még jobban belenyomtam az arcomat.

Az épület előtt még mindig sokan voltak, akadtak diákok, kik még csak most érkeztek. Lelki szemeim előtt láttam náluk is azt a tipikus beszélgetést, amit anyával rendeztem le ebben a parkolóban pár órával ezelőtt. A puha anyag elfedte aprócska mosolyomat, így senki nem vette észre, hogy épp rajta szórakozom. Minden egyes most érkezőt alaposan szemügyre vettem, a sosem tudhatom, hogy melyikükkel kell osztozni a szobán elv alapján. Egyikük sem tűnt szimpatikusnak, sőt, még enyhén fejeztem ki magam. A lányok többsége nyavalygott, a másik nemben pedig több olyan akadt, aki bunkón és elutasítóan igyekezett el a szüleitől. Az én modorom sem volt példás, ezt aláírom, de ennyire nem alacsonyodtam le a tuskó szintre.

Nagy sóhajom után ismét az útra koncentráltam. A diákok fogyni kezdtek, a szép pázsitos, fás részt pedig felváltotta a rideg és szürke betondzsungel. Négy sávos utak voltak, vagy hatezer jelzőlámpa, millió egy zebra és tömérdeknyi, neoncsövekkel díszített épület. Megtorpantam, és elkezdtem olvasgatni a feliratokat. Amint az egyik éttermet kiszúrtam, fellélegeztem, s magammal megelégedve indultam annak az irányába. Éhes voltam, bár nem csoda, utoljára reggel ettem.

Nem voltak sokan, otthonos kis helynek könyveltem el magamban. A pulthoz léptem, a falra felakasztott táblákról olvastam le a menüsort. Millió egy féle-fajta étel volt egész kedvező áron, így hát a legszimpatikusabbat azon nyomban ki is kértem. Pillanatokat kellett csak várnom, hogy megkapjam egy piros műanyagtálcán a vacsorámat. Kifizettem, majd a sarokba igyekeztem, mi pont az ablaküveg mellett volt, így tökéletes kilátást biztosított a kinti utakra. Helyet foglalva neki is kezdtem az evésnek, mialatt tekintetemet a kint elhaladó embereken, autókon legeltettem. Teljesen más volt, mint ahonnan én jöttem. Ott egy nap fordult meg annyi járókelő az utcán, mint itt pár perc töredéke alatt. Furcsa volt és szokatlan, ennek ellenére mégis tetszett, hogy itt volt élet, és nem csak egy kisbolt volt a sarkon, ahova az egész falu járt nap, mint nap.

Hosszadalmas bambulásom közepette felfaltam mindent, majd a tálcát az erre kijelölt helyre téve elhagytam a helyet. Teli hassal, elégedetten, s újra sálba bugyolálva indultam vissza a kollégium felé. Nem volt nehéz odatalálni, a minap beköltözöttek egyre csak növekedő létszáma mutatta, hogy jó irányba haladok, plusz emlékeztem is nagyjából, hogy mik mellett haladtam el nemrég.

A kollégium bejáratánál állva láttam, hogy fogyatkoznak az autók és a szülők is, egyre kevesebben mentek be úgy, hogy bőröndöket húztak maguk után. Mielőtt még én is betérhettem volna a jó klímájú épületbe, valaki szélsebesen berongyolt az orrom előtt, a kilós csomagjával végigszántva a lábamon.

– Bassza meg! – mordultam föl, ahogy másodpercek elteltével lüktetni kezdett a jobb lábfejem, vele együtt a térdem is. Úgy tűnt, nem kímélve engem, oda is nekivágta a vadbarom a bőröndjét. Villámokat szóró pillantással illettem a tejfölszőke hajú, baseball sapkás fiút, kinek arcán a megbánás egy halovány szikrája sem gyúlt.

– Bocs – vetett rám egy gyors pillantást, miközben a nőhöz sietett, ki egész álló délután a diákok neveit kéregette, s a kártyákat osztogatta.

– Paraszt – mondtam olyan hangosan, hogy még ő is meghallja. A reakcióját nem várva a lifthez mentem, szerencsémre senki nem használta éppen. Beléptem, a gomboknál megkeresve a hatodik számjeggyel ellátott kis kört rányomtam, és vártam, hogy a vastag ajtó becsukódjon. Pilláimat lehunyva számoltam a másodperceket az indulásig.

– Héé, vááárj! – A hang hallatán felnyitottam az egyik szememet, és mikor megláttam, hogy az a tapló siet felém, elmosolyodtam, majd ugyanolyan könnyedséggel visszacsuktam a szemhéjamat. Eszem ágában sem volt segíteni neki ezek után. Mikor már éreztem volna a győzelem édes ízét, a liftben felcsendült egy kis hang, mire azonnal kikerekedtek a szemeim. A vézna srác még idejében elérte, megúszva a várakozást, és vagy a lépcsőzést. Mérgesen fújtatva álltam arrébb, hogy Mr. Bunkó beférjen a holmijaival együtt mellém.

– Te mekkora buzi vagy – elképedve méregette arcom fedetlen részét. Megrökönyödve húztam föl egyik szemöldökömet, értetlenül pislogtam ébenfekete szemeibe. Úgy tűnt, nem érdekelte, hogy már az itt tartózkodása első pillanatában ellenséget szerez magának.

– Idióta.

– És még te mersz így nevezni engem? – Hangszíne egy-kettővel feljebb szökött. Meglepődve sandítottam rá ismét.

Időközben pedig elindult a lift is.

– Miért, ki vagy te?

– Óh, szóval a nevemet akarod? – mosolygott pimaszul. – Nem fogom elmondani, ahhoz túl értékes, hogy veled osszam meg.

– Na, idefigyelj, te no name kispöcs – fordultam felé egész alakommal, kezdett betelni a pohár.

– Nem így hívnak – forgatta a szemét. Látszólag elég nyugodt volt, nem törődöm stílusú.

– Nem érdekel, hogy hívnak!

– Előbb még akartad tudni.

– Jézusom, befognád? – szörnyülködve néztem rá, majd tekintetem a lift számaira vándorolt. – Mikor érünk már oda?

– Jó látni, ahogy szenvedsz.

– Kuss!

Nem voltam sosem az az idegbeteg fajta, de volt egy határ, amin túl már igen gyorsan elpattant a cérna. Ha még egyszer beszól, isten bizony, hogy megütöm!

– Hallod, te langaléta, ne toporzékolj már!

– Chanyeol vagyok.

– Nem kérdeztem.

Kész, vége, ennyi volt. Öklöm csinos kis orránál landolt, mire engem korholva kapott oda a fájó ponthoz. Megrázva a kézfejemet magam mellé engedtem úgy, mintha az imént semmi sem történt volna. Nem éreztem annyira durvának, hogy eleredjen az orra vére, ez inkább csak amolyan figyelmeztetőjellegű kis simogatás volt a részemről.

– Mész a picsába, jó? – ütött a vállamba csontos öklével. Figyelmen kívül hagyva őt bámultam a szürke lift ajtót, vártam, hogy végre megérkezzek a megfelelő szintre. Másodpercek múlva megálltunk, az ajtók szabad utat biztosítva nyíltak ki, mire egy kisebb mosollyal az arcomon hagytam el a zsúfolt helyiséget. Még hallottam, ahogy a szöszi maga után vonszolva a hatalmas bőröndöket jön utánam. Megálltam a saját szobám ajtaja előtt, és egy gyors imát elmormolva reménykedtem, hogy nem ő lesz a szobatársam.

– Mázli – engedett ki magából egy hangos sóhajt.
Ráemeltem a tekintetemet. A szomszédos szobaszámú bejárat előtt állt, miközben piroskás orrát tapogatva meredt a szemeimbe.

– Túl nagy mázli.

– Mellesleg, Oh Sehun – nyújtotta felém a kezét.

– Nem kérdeztem.

– Nem adtam rá engedélyt, hogy engem utánozz! – emelte fel a hangját, kezét előttem lengetve nem hátrált meg.

– Park Chanyeol – fogadtam el végül a felém nyújtott mancsot. Aprót biccentett ő is, majd én is és elengedtük a másik kézfejét. – Bocsi az orrod miatt – enyhültem meg pillanatok alatt.

– Kis híján eltörted ezt a tökéletesen ívelt csodát – húzta végig mutató ujját az említett részen. –, szóval még átgondolom ezt a bocsánatkérősdit.

Elfintorodtam, mire játékosan a vállamba boxolt.

– És akkor én mit szóljak? Azt hittem, a bőröndjeid alatt végzem – dörgöltem az orra alá, vállat vont. – Amúgy meg magadnak köszönheted. Elég idegesítő vagy.

– Csak nem tudod értékelni a személyiségemet.

– Szerintem mások sem – gúnyolódtam.

– Lulu hyung tudja!

Inkább nem kérdezek rá,döntöttem el magamban, mielőtt még szólásra nyitottam volna a számat.

– Rendben, Sehun – hagytam rá az egész beszélgetést, nem volt már kedvem tovább marakodni vele.

– Remélem, már csak holnap találkozunk – illetett egy gúnyos pillantással. Felhorkantam és nyakon vágtam.

– Én meg remélem, soha!

Gyerekes kis vitánk végére mindkettőnk arcán ott húzódott egy hatalmas mosoly. Elköszöntem tőle, s a kártyát végighúzva a zár mellett belépést nyertem a szobába. Elszomorodva vettem észre, hogy a szobatársam még mindig nem érkezett meg, így egyedül, sötétbe burkolózva mentem oda az ágyamhoz. A cipőmet levettem, a sálat letekertem a nyakamról, a kabátot pedig a bejárat mellett álló fogasra akasztottam. Nem tudtam mit kezdeni magammal, így hát a huzatokat feltöltöttem a párnával és a takaróval. Eldöntöttem, hogy a mai nap folyamán már nem megyek sehova se, ezért az elmenős ruhámat levedlettem magamról, helyette valami kényelmesebb, pizsamára hajazó szettet tornáztam alakomra.

Telefonnal a kezembe bedőltem az ágyba, ekkor láttam csak, hogy anyu nemrég írt egy sms-t, melyben arra figyelmeztetett, hogy vegyem be a gyógyszeremet. Nagy levegőt véve elgondolkodtam ezen. Az orvos szerint kötelező szednem minden reggel és este egy-egy pirulát. De az annyira... annyira nem is tudom. Az intelmek ellenére arra a döntésre jutottam, hogy nem fogom gyógyszerezni magam ezen túl, bármennyire is fontosnak gondolja az ehhez értő szakember, vagy a szigorú szülőm.
Fintorogva csúsztattam a párna alá az okostelefonomat, szemeimet eközben behunytam. Nem volt késő, talán olyan hat-hét felé járhatott az idő, ennek ellenére pilláimat mégis ólomsúlyúnak éreztem. A hosszú kocsiút lefárasztott, a bőröndök huzavonájától a karjaim is elzsibbadtak, a friss levegő pedig kiszívta belőlem a maradék életerőmet.
Lomha mozdulatokkal felkönyököltem, egy utolsó, sajnálkozó pillantással illettem a szomszédos ágyat, ezután több figyelmet nem fordítva rá betapasztottam füleimet a fülhallgató pamacsaival, majd félhangosan elkezdtem hallgatni a kedvenc számaim listáját. Percek múlva egyből álomba is szenderültem, és egészen reggelig fel sem keltem onnan. 

– Basszus, hát ez meg mi a fenéért esik le állandóan?

Szitkozódás, pakolás, szitkozódás, elejtett tárgyak és újból szitkozódás – így indult a napom. A mérges fél nem én voltam, sokkal inkább a szobában tartózkodó másik fiú. 

A szobatársam.