1. Fejezet

 Egy esős, szeptemberi napnak néztünk elébe. A hatalmas cseppek nagy erővel koppantak neki az ablaküvegnek, a szél süvítése hallatán menten libabőrös lett az ember. Egy pillanat volt csak, míg tekintetem a kinti életre vándorolt, de ezt azon nyomban meg tudtam állapítani. Elhúztam a számat, s aznap több figyelmet már nem akartam fordítani az időjárás meghatározására.

– Édesem, készen vagy? – nyílt az ajtó kopogás nélkül, egy apró szívinfarktust kaptam a váratlan vendégemtől. Nagy szemeket meresztve álltam meg a maradék fölsők hajtogatásában, egy hangos sóhaj hagyta el ajkaimat.

– Nem anya, nem vagyok.

– Miért nem? Már vagy fél órája pakolsz.

– Kimennél, kérlek?

Drága, egyetlen szülőm felhúzott orral, megsértődötten csapta be maga után az ajtót, miután szúrós pillantásával lyukat égetett a testembe. Szemforgatásomat követően folytattam a félbehagyott munkámat, amivel aztán bő negyed óra múlva készen is lettem. A cipzárakat nagy erőfeszítések árán sikerült csak összehúzni, a tervezett pár pillanatból hosszú-hosszú percek lettek. Lihegve dőltem rá az ágyamra, majd arcomat a samponillatú párnámba nyomtam. Ha tudtam volna, hogy ez ennyi szenvedéssel jár, nem megyek kollégiumba.

– Kicsim, miért kell neked állandóan könyörögni?!

Utáltam, hogy anya nem kopogott, nem lehetett hallani, ha jön, egyszerűen csak kivágta az ajtót és mondta a saját hülyeségét. Fejemet oldalra fordítva unottan néztem rá.

– Nyugi, készen vagyok.

– Csoda – mosolygott gúnyosan. – Kelj fel, hozd a cuccodat és már is indulunk, jó?

– Jó.

– Akkor mozdulj már meg!

Végre megszabadulok tőle. Gondolatom után elvigyorodtam, s újult erővel pattantam ki az ágyból, majd bőröndjeim fülét megfogva lehúztam magam után őket az előszoba kellős közepére, ahol szépen egymás mellé állítottam a robosztus csomagokat. Még mielőtt a konyhába mentem volna, visszaszaladtam a szobában hagyott gitáromért. Az íróasztalnak volt döntve, így nem kellett sokat keresnem, azon nyomban kiszúrta a szememet. Felkapva az asztal mellől beletettem a tokjába, elraktam az egyik cipzáros zsebbe a kedvenc pengetőmet, s szélsebesen letrappolva az előszobába a fekete bőröndök mellé állítottam. Utam végül a konyhába vezetett, ahol apám mosolygós arca fogadott. Épp reggelizett, így gondoltam, becsatlakozom hozzá.

– Nem izgulsz?

– Nem.

– Furcsa lesz nélküled – nézett rám szomorkás tekintetével.

Apu mindig is közelebb állt hozzám, mint anyu. Őt tényleg érdekelte, hogy mi van velem, nem pedig csak parancsolgatott agyba-főbe, mintha ő lett volna a valaki, akinek kötelező behódolni. Tisztelt, és felnőttként kezelt, míg anyu szemében az ő öt éves kisfia maradtam. Gyűlöltem, hogy nem bírt normálisan bánni velem.

– Nekem is, de majd hazajövök kéthetente.

Neki láttam a reggeli elfogyasztásának, miközben apuval annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, mennyire elszaladt az idő. Anya sipákolására lettem figyelmes, amitől szó szerint zengett a ház.

– Drágám, csak egy picit vedd lejjebb a hangerőt, kérlek! – fogta be anyu száját a dominánsabb fél, mire ő csak morgott egyet, és annyiba hagyta az egészet. Amint száz százalékosan lenyugodott, apa elvette kezét a szája elől, majd az előszobába igyekezett, hogy elkezdjen öltözködni.

– Ne nézz, menj te is!

– Jó.

Anyámra hallgatva felvettem a bakancsomat, a vékonyka kabátomat és ráadásként a nyakam köré tekertem a sálamat is. Apu segített a kocsiba betenni a bőröndöket, amivel aztán megint csak húztuk az időt, és persze anya idegeit is. Már ezért megérte szenvedni.

Az út hosszú volt, olyan három-négy óra talán. Ez idő alatt a külvilágot kizárva hallgattam a dobhártya szaggató zenémet, miközben az ablakon kibámulva figyeltem, ahogy több városon és falun keresztül jutunk el a kijelölt célpontig. Sajnos a számok közötti váltásnál hallottam, ahogy anyu magyaráz, apu pedig próbálja csitítani, s ha ez még nem lett volna elég, a gps is beleszólt a vitájukba. Élmény ebbe a családba tartozni.

Mielőtt még elaludtam volna, a jármű egyre lassabban kezdett gurulni, majd arra lettem figyelmes, hogy megálltunk. Az aktuális zeneszámot leállítottam, hatalmas mosollyal az arcomon gyűrtem be a kabát zsebébe a fülest és a telefont is.

– Megérkeztünk.

Ámulva néztem a több emeletes épületre, majd számat eltátva azonnal kipattantam a kocsiból. A kollégium előtt millió egy diák ácsorgott minimum két bőrönddel az oldalukon. Megnyugodtam, hogy nem csak én hoztam el a fél házat.

– Innen már nem kell velem jönni – tettem egy jelentőségteljes pillantást anyám felé, mire apám halkan felkuncogott.

– Na de—

– Nincs semmi de! Nagy vagyok, egyetemista, nem akarok beégni már a beköltözés napján – mondtam határozottan, mialatt kiemeltem a csomagtartóból a cuccaimat. Anya rendesen lefagyott a szavaim hallatán, míg a másik szülőm felettébb jól szórakozott ezen.

– Fogadd el drágám, a fiúnk felnőtt férfi lett.

– De nézz csak rá – mutatott felém elérzékenyülve. – Olyan kis törékeny, és—

– Anya, elég – szóltam rá erélyesen, mielőtt még sírásba torkollott volna az egész. Ölelésembe vontam apró termetét, s jó erősen megszorongattam.

– Vigyázz magadra, jó? – simogatta a hátamat.

– Vigyázok!

Nagy nehezen végül elváltam tőle, következő ölelős partnerem apu volt. Majd eltörte a gerincemet, de még mielőtt ténylegesen kárt tett volna bennem, elengedett.

– Aztán majd hívj, hogy milyen.

– Mindenképp!

– Jaj, gyere ide!

– Anya, kérlek… – Toltam el magamtól, mikor már úgy éreztem, túl sok, amit csinál.

– Eltetted a gyógyszeredet is, ugye? – Hangerejéből visszavéve felém súgott, mire egy aprót bólintottam.

– Az volt az első.

– Rendben – engedte ki bent tartott levegőjét, láthatóan megkönnyebbült.

A gitártok pántját átvezettem mellkasom előtt, a bőröndöm füleit megfogva kihúztam azokat, majd az épület felé fordulva elindultam a diáksereg tömegébe. Még egy utolsó pillantással illettem szüleimet, kiknek arcáról sugárzott a büszkeség és az elégedettség. Persze, anya az aggódását nem tudta elrejteni, szemei mindent elárultak. Biztatóan rá mosolyogtam, majd véglegesen hátat fordítottam nekik.

Beköltözni délután kettő órától lehetett, az idő pedig olyan fél három fele járhatott. Szerintem nem is kell mondanom, milyen nagyon sok időmbe telt, mire végre bejutottam az épületbe. Szép volt és modern, látszott, hogy nemrég újították fel. A bejárat mellett közvetlen volt egy nagy pult, mi mögött egy nő ült. Nem tudtam, mi okból van ott, de mivel láttam, hogy a sor felé halad, így hát gondoltam, ő az eligazító, vagy mi a csoda.

Bő fél óra ácsorgás után sorra kerültem.

– Jó napot – biccentettem.

– Üdvözlünk – mosolygott. – A nevedet kérhetem?

– Park Chanyeol.

– Hmm, lássuk csak – kezdte el keresgélni a megannyi adattal szolgáló számítógépben. – Háromszázhetes szoba – mondta kedvesen, miközben a pultról elvette azt a kis kártyát, amin ez a szám szerepelt. Ujjaim közt megforgattam, végül zsebre vágtam.

– Köszönöm.
– Még valami, ha túl nehezek a csomagjaid, a liftből kiszállva minden egyes emeleten vannak ilyen kis kocsik, amire rá tudod pakolni őket – mosolygott. – Ha végeztél a berendezkedéssel, kérlek vidd vissza, hogy a későbbiekben mások is tudják használni.
– Rendben – bólintottam egyet.

Nem is tudom,  mi lett volna velem, ha nincsen a kollégiumban lift. Sokkal könnyebben jutottam fel a hatodikra azzal, mintha önerőmből cipeltem volna fel a tonnás bőröndjeimet. Megfogadtam a nő tanácsát, és elfoglaltam egy csomagszállító kocsit.
Nagy sóhajomat követően kezdtem el magam előtt tolni, miközben szemeimmel az ajtókra írt számokat figyeltem. Nem kellett sokat bolyonganom, hamar ráleltem a megfelelő szobaszámra. A kártyát előhalásztam a zsebemből, majd végighúztam az erre kijelölt helyen. A zár pittyegett kettőt, a sárga szín zöldre váltott. 

Nagy levegőt véve nyitottam be, és arcomra egy hatalmas mosoly költözött, amint megláttam, hogy mennyire egyszerű, és gyönyörű is egyben a két ággyal ellátott új otthonom.

– De király – lépkedtem beljebb, magam előtt betolva a bőröndöket. Megtorpantam másfél méter után, és egy öt éves szintű kiszámolóval választottam ki, hogy melyik legyen az én ágyam. Végül a baloldalinál állapodtam meg.
Az ajtót résnyire nyitva hagyva pakoltam le a csomagjaimat a hordárról, s még mielőtt visszatoltam volna a puha matracra huppantam.

Fél óra kellett, hogy lustaságomat legyűrve visszavigyem az erre kijelölt helyre a hordárt, és elkezdjek kipakolni a csomagjaimból. Az ágy mellett közvetlen egy szekrény állt, ahova nyugodt szívvel gyömöszöltem be az összes ruhámat. A fontosabb, értékesebb ereklyéket az éjjeliszekrényre tettem, hogy mindig szem előtt legyenek. Ilyen volt például az egyik legkedvencebb képem a nővéremmel és egy karkötő, amit még a legelső legjobb barátomtól kaptam. A gyógyszeres dobozkát a párna alá rejtettem, nem akartam, hogy bárki is meglássa, hogy nekem ilyesmikre van szükségem. A tokjába zárt gitárt az ágy és a szekrény közé állítottam, szerencsém volt, pont elfért.

Az immár üres bőröndöket az ágy alá toltam annyira, amennyire csak tudtam, majd helyet foglaltam a matracon és elkezdtem bámulni a velem szemben lévő ágyat.