11. Fejezet

A szobában gubbasztottam egyedül, egy A/5-ös vonalas spirálfüzettel az ölemben. Kyungsoo bő tíz perce ment el, azt mondta, valami elintéznivalója akadt a városban, de majd siet vissza. Nem akadályoztam meg őt, még csak fel sem ajánlottam a társaságomat, hogy elkísérjem. Szükségem volt arra, hogy rajtam és a gondolataimon kívül senki más ne tartózkodjon a közelben.

Sóhajtottam, tekintetem egyszer csak az összefirkált lapra siklott. Idegenszemmel egy jelentéktelen oldalnak tűnhetett, tele áthúzásokkal és kisebb vonalakkal. Mintha egy kisgyerek kezébe adták volna egy „rajzolj, amit akarsz” kijelentéssel. Ám én tudtam, mit ábrázol és jelent pontosan mindaz, ami a papíron szerepelt. Nyugati, nyomtatott betűkkel a legtetejére fel volt firkantva egy bizonyos név, alatta ketté lett osztva a maradék hely. A baloldalra került egy pluszjel, míg a jobboldali oszlop érdemelte ki ennek ellentettjét. Alattuk szabálytalan strigulák tarkították a lapot, ezzel kitöltve durván három sort. Szám széle megrándult, amint tettem még egy voksot a pozitív oldalra.

Érvek és ellenérvek.

A tegnapi hajnalba nyúló beszélgetésünk Kyungsooval elindított bennem valamit. Elalvás előtt is sokat töprengtem rajta, ám most, hogy volt lehetőségem ily’ módon leírni és elválasztani a jót a rossztól, sokkal jobban át tudtam gondolni.

– Biztos van még valami – motyogtam magamban, mikor a toll hegyét a pluszjeles strigulákhoz vezettem. A mindennapokban olyan sokszor eljátszottam már ezt, annyi különbséggel, hogy akkor gondolatban húzgáltam azokat a vonalakat, és úgy éreztem, értelmetlen pótcselekvés volt. Mielőtt még tovább dolgoztattam volna agytekervényeimet, gyors átfutattam mindkét oszlopon a tekintetemet, és kutyafuttában megszámoltam, melyik fél az esélyesebb befutó. Szinte feleslegesen pazaroltam rá az időmet, teljesen egyértelmű volt. Az érveknél tizenegy, míg az ellenérveknél csak három volt. Bár nem írtam le őket, fejben számon tartottam a picike csíkokhoz kapcsolódó magyarázatok mindegyikét.

Már épp kezdtem volna végigmenni mind a tizennégyen, mikor kopogtak. Teljesen kizökkentem, ennek hatására összerezzentem, és tekintetemet felemelve az ajtóra pillantottam. Nem igen vágytam most más ember társaságára, de valamilyen oknál fogva még is csak feltápászkodtam és a bejáratihoz mentem. (Persze előtte gondosan a párnám alá csúsztattam a füzetet a biztonság kedvéért, mielőtt még a kíváncsi tekintetek megtalálnák.)

– Bejöhetek? – Luhan állt a küszöb előtt, nyúzott arcáról a szomorúság legapróbb jeleit is rögtön le lehetett olvasni. Nem volt túl jó passzban.

– Persze, gyere csak – tártam ki az ajtót, alakja elől félre állva szabad utat adtam neki a szobába. Egy halk „Köszönöm” kíséretében lépett beljebb, és bárminemű kérdés nélkül helyet foglalt az íróasztal mellett álló széken. Az ajtót becsukva letelepedtem a saját ágyam sarkába, hogy a lehető legközelebb legyek Luhanhoz.

– Mi a baj? Nagyon elkenődöttnek tűnsz.

– Minden szar – mondta ki kerek perec, tekintetében haraggal, keserűséggel, bánattal és dühvel egyaránt. Soha nem láttam még ennyire magába zuhanva, ledöbbentett ez az énje.

– Mi történt?

– Sehun és anyuék, meg minden – sóhajtott. – Szerintem Sehunnak már semmit sem jelentek. Folyton a barátnőjével van, akitől már a hajam is égnek áll. Ha ketten is vagyunk, csak róla beszél, hozzám már egy kedves szava sincs. Nem tudom, mi lett vele, de kezdek nagyon kibukni miatta. A szüleim meg… ezt inkább nem szeretném firtatni.

Nagyokat nyelve ittam haragos monológját, a féltékenység csak úgy áradt belőle, szinte kézzel tapintható volt. Az utolsó mondatát tiszteletben tartva még csak meg sem fordult a fejemben, hogy rákérdezzek, mi zajlik náluk.

– Ne haragudj meg, hogy ezt mondom, de Sehun egy pöcs. Nem érdemel meg téged, és ha neki fontosabb egy pár hetes kapcsolat, akkor eláshatja magát jó mélyre.

Egy pillanatra magunkra ismertem Luhanék történetében. Én vagyok ő, Baekhyun Sehun, és az a lány pedig Jongin, aki elrontott mindent. Egyből elöntött a féktelen harag, amint ennek teljes egésze eljutott az agyamig. Persze Luhan előtt nem mutattam, egyedül csak megfeszült állkapcsom lehetett az árulkodó jel, de szerencsére nem lepleződtem le.

– Chanyeol – fújta ki a bent tartott levegőjét. Íriszei félelmet tükröztek, bár nem értettem ennek az érzésnek az okát.

– Hallgatlak.

– Én… szóval… fú, ezt még eddig senkinek nem mondtam el – nézett mélyen a szemeimbe, arca mindeközben komoly volt. – Nem tudom, milyen hatást fog kiváltani belőled, de nem tudom már magamban tartani.

– Bármi is az, ne aggódj – nyugtattam, bal kezemet a combjára simítottam, arcomra egy biztató mosoly húzódott. Luhan mély levegőt vett, remegő ujjait összekulcsolta és kezeit az ölébe ejtette.

– Szeretem Sehun.

Pár másodperces csend állt be közénk. Ő kétségbeesetten fürkészte arcomat, míg én haragos tekintetemet próbáltam előle rejtegetni. Nem, nem azért voltam mérges, mert szereti, hanem azért, mert nem ezt érdemli.

– Mondtad már neki? – kérdeztem, félszemmel rásandítottam. Szerintem nem erre a kérdésválaszra várt, legalábbis mimikája ezt tükrözte. Felvontam az egyik szemöldökömet.

– Egy szóval sem. Képzelheted, mit mondana erre.

– Félsz az elutasítástól?

– Ez nem olyan, mintha egy nőnek vallanád be az érzéseidet – sóhajtott. – Ő egy férfi, nem mellesleg a legjobb barátom. Képtelen lennék eltűrni a gyűlölködő és megvető pillantásait.

– Honnan veszed, hogy így reagálna?

– Nálam jobban senki nem ismeri – nézett rám nagy szemekkel. – Ha vonzódna is hozzám, már az első pillanatban kiszúrtam volna. Mellesleg nem lepődtél meg?

– Hmm… egyáltalán nem. Már az első közös bulink után mondtam Baekhyunnak, hogy szerintem itt valami nem oké – húzódott egy gonoszkás mosoly a képemre, mire Luhan tejfehér arca lassan változott át a vörös legsötétebb tónusába. Teljesen zavarba jött.

– Hát… ez…

– Nem kell mondanod semmit – ráztam a fejemet. – Ha neked Sehun kell, hát tessék. Nem fogok fújjogni, annak ellenére sem, hogy nem szeretem azt a tejfölszőke fejét.

– Sajnos már én is kezdek úgy hozzáállni, hogy taszít a viselkedése miatt, pedig szeretem.

– Szerintem beszélj vele erről – mondtam komolyan, jobb kezemmel a szemembe lógó hajszálakat elsimítottam. – Muszáj felhozni ezt a témát, különben bánni fogod, hogy nem tetted meg. Tudod, milyen Sehun.

– Ó, istenem, miért ilyen nehéz minden? – Drámaian a plafonra emelte Luhan a tekintetét, majd egy nagyobb sóhaj kíséretében nekidöntötte hátát a szék támlájának, mialatt íriszei újból az enyémbe fúródtak. Rossz volt látni, hogy ennyire magatehetetlen.

– Hyung, ne bánkódj – mosolyogtam halványan. – Szedd össze magad, és beszélj vele! Gyűjts érveket és magyarázatokat, hogy ha netán szükség lenne rájuk. Sehuntól nem kell félni, annyira nem nagy falat a srác, mint ahogy te azt gondolod. Meg különben is, csókolóztatok már, nem?

– De – pirult ismét, ám tekintetét le nem vette volna rólam. – Nem is egyszer.

– Élvezted?

– Nem igazán emlékszem rájuk, de amennyi megmaradt, baromi jó volt.

– Na – elvigyorodtam. –, biztos Sehun is így gondolja. Máskülönben csak egyszer fordult volna elő, így meg…

– Nagyon sokszor – fejezte be helyettem a mondatomat, amit egy hálás mosollyal díjaztam.

– Már is nincs semmi vesztenivalód.

– De a barátnője—

– Ne törődj vele.

– Hát…

– Komolyan mondtam. Ne foglalkozz azzal a csajjal. Sehun a tied, senki nem veheti el tőled, bármennyire is dögös meg miegymás, oké?

– Oké – bólintott, ezzel nyomatékosítva a válaszát.

– Ez a beszéd, haver! – Mosolyogva emeltem fel a tenyeremet, mire hezitálás nélkül belecsapott.

– Köszi, Chan. Örülök, hogy elmondhattam valakinek.

Merev testtartása szépen lassan ellazult, sokkal nyugodtabban ült a széken, mint pár másodperccel ezelőtt. Felderült arccal bámultam őt, és legbelül majd kicsattantam a boldogságtól. Lenyűgöztem belső énemet, hogy Luhan helyzetébe beleélve magam milyen szuper kis tanáccsal leptem meg őt is, és magamat is egyaránt. Pontosan, én is ugyanezt fogom tenni. Nem fog érdekelni Jongin, nem fog érdekelni senki sem. Csak Baekhyun, és kész. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ismét velem legyen.

Mindent.

– El sem hiszem, hogy már december van – mondtam Kyungsoonak az ablak előtt állva. Már percek óta a hópihéket bámultam, amik szüntelenül hullottak az égből, mintha csak porcukrot szitáltak volna egy nagy tepsi süteményre. Az utak is fehérben ragyogtak annak ellenére, hogy millió egy autó kereke tapadt már az aszfaltra aznap. A járókelők közül voltak olyanok, akik esernyővel védekeztek a nedves pihék ellen, de az emberek többsége még is csak a jó öreg sapka-sál kombinációval védte magát a hidegtől és a nem kívánt hótól.

– Gyorsan telik az idő – jegyezte meg ámulattal teli hangon, és félszemmel láttam, ahogy a szoba másik ablakához megy.

– Nem megyünk sétálni? – kérdeztem hirtelen, amint felvillant elmémben a nagyszerű ötlet. Mindig is szerettem a hidegben bóklászni, valahogy jobban ki tudtam szellőztetni a fejemet. A legtöbb megoldás ilyentájt született, a megválaszolatlan kérdések pedig végre értelmet nyertek, amint átrágtam magam az összesen. Úgy gondoltam, most jót tenne háborgó gondolataimnak és a tudatlanságnak, ami már egy jó ideje gyötört. Kyungsoo hallgatott egy ideig, hezitált, hogy feláldozza-e magát a kinti hidegnek, vagy inkább maradjon a kollégium meleget nyújtó falai közt. Szinte már éreztem is a válaszát.

– Bocsi Channie, de nem szeretnék megfagyni. – Bár ilyen könnyen találnék ki mindent.

– Hát rendben. – Lemondó sóhajommal egy időben távolodtam el az ablaktól, majd hangtalanul a fogas felé igyekeztem.

– Egyedül mész?

– Szerintem hívom Luhant – dünnyögtem, ahogy lehajoltam, hogy belebújjak a bakancsomba, és bekössem annak hosszú fűzőit. Egy perces bíbelődés után felegyenesedtem, nyújtózkodtam egyet, és nyakam köré tekertem a kedvenc fekete sálamat, mihez társult a vastag kabátom és a szintén fekete kesztyűm is. Teljes sötétben pompáztam.

– Hozzak valamit a városból? – fordultam Kyungsoo felé, még mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Rövid időre elgondolkodott, válasza végül csak egy aprócska fejrázás volt, jelezve, hogy nem. – Majd jövök – biccentettem, a következő pillanatban pedig már a folyosón voltam. Gyorsan letudtam azt a két-három lépést, és amint a szomszédos szoba elé értem, öklöm kétszer landolt a falapon. Másodpercekbe tellett, mire kinyílt előttem a bejárat.

– Luhan? – kérdeztem egyből a fapofával rám néző Sehunt, kinek hajtincsei össze-visszaálltak, elég ramatyul nézett ki. Szemei alatt kisebb karikák húzódtak, arca meggyötört volt, látszott rajta, hogy nem igen aludta ki magát az éjjel.

– Elment – válaszolta olyan halkan, hogy ha nem hegyezem a fülemet, akkor nem hallok szavából az égvilágon semmit sem. Hát ezzel meg mi lett?

– Jól vagy? – Bár különösképpen nem izgatott, hogy a halálán van-e vagy sem, udvariasságból még is rákérdeztem.  

– Nézz meg jól, és utána kérdezd meg még egyszer, te idióta – morogta orra alatt, komor tekintetével lyukat égetett az arcomba. Alapból nem erőlteti meg magát, ha a kedvességről van szó, de ma sokkal durvább volt, mint alapjáraton. Mondanom sem kell, nagyon felbosszantotta az amúgy sem higgadt kedélyállapotomat.

– Figyelj, Sehun – vettem egy nagy levegőt, amit aztán orromon fújtam ki. –, én sem kedvellek téged, ne aggódj, de ez már sok. A hyungod vagyok, és úgy érzem, hogy kijár a tisztelet, szóval marha gyorsan vegyél vissza az arcodból!

– Hűha – pimaszkodott tovább, és bár betegnek tűnt, a vérem szívását még sem tudta abbahagyni. – Tudod, ez az éned sokkal jobb, mint a Baekhyunt sirató Chanyeol. Ha ilyen karizmatikus lennél, lehet, még a végén jóban lennénk.

– Jó, Sehun – intettem le, jelezve, hogy hagyja abba. Nem volt hozzá, és a béna beszólásaihoz kedvem, így hát fogtam magam, és szó nélkül tovább indultam a folyosón. Oldalra fordulásom pillanatában még elcsíptem meglepett arcvonásait, amit szekundumok alatt rendezett, és ismét jégherceggé vált, azzal a megvető és komoly pillantásával. Nem tette szóvá, hogy miért megyek el, cselekedetemre a válasza egy jól irányzott ajtó csapódás volt, ami kisebb mosolyt csalt arcomra, annak ellenére is, hogy sikerült még jobban felhergelnie. Esküszöm, rejtély volt számomra, hogy Luhan hogy volt képes összebarátkozni vele, egyáltalán szeretni, rajongani ezért az emberért. Persze már mondta, hogy felém is simán nyitna, csak várjam meg a megfelelő alkalmat. Na de mikor? Nem fogom az egész ittlétem idejét arra pazarolni, hogy egy bunkó alaknak tegyek eleget azzal, hogy megalázkodok előtte, és tűröm a sok rosszat, amit felém intéz. Biztos, hogy a kapcsolatunk nem fog javulni, sőt, inkább csak rosszabb lesz, ha így folytatjuk mindketten. És márpedig én nem fogom hagyni magam, bármennyire is erre vár az a takony. (És jelenesetben tökéletes jelző volt rá.)

Mivel Kyungsoo nem volt hajlandó velem jönni, és Luhan sem volt a szobájában, kénytelen voltam egyedül elhagyni a kollégium épületét. Vérfagyasztóan hideg volt, egy pillanatra meg is bántam, hogy kimerészkedtem az utcára, azonban amikor eszem bejutott a ma reggeli tervem egy rövidke kis „városnézésről”, egyből elszállt minden kételyem. Hatalmas mosolyom bujkált sálam alatt, amit senki nem láthatott, csakis én érezhettem. Céltudatosan megindulva szeltem a város utcáit, ahol most felettébb sok ember tartózkodott, a forgalomról pedig ne is beszéljek.

Első utam a mindenes boltba vezetett, ami a kolesztól bő negyed óra gyaloglásra volt. Még múltkor (mikor Kyungsooval betértünk a közeli hangszerüzletbe) pillantottam meg, és gondoltam, még sok hasznom származhat a későbbiek során, ha bekukkantok oda. Felvillanyozva mentem be a boltba, ahol menten megcsapott a meleg érzete, gerincem vonalán végigfutott a jóleső bizsergés, libabőrös lettem.

– Jó napot! – köszöntöttem az eladót kedvesen, mire hasonló hangszínen üdvözölt. Férfi volt, talán a negyvenes éveiben járhatott, szemüveget viselt, haja kissé rendezetlen volt, alakja leheletnyit telt. Igazából kedves fickónak tűnt, de több figyelmet már nem szenteltem neki. Az oszlopok közti folyosókat róttam, eközben szinte mindenfélét láttam, de amire nekem volt szükségem, azt eddig még egyet sem. Pár perces bolyongás után feladtam, ezért következhetett a B terv: a védtelen eladótól becserkészni a számomra nagyon fontos kelléket, ha törik, ha szakad.

– Elnézést, ahjussi – lépkedtem a pulthoz, mi mögött a férfi egy széken ülve rejtvényt fejtett. Fejét nyomban felemelte, amint meghallotta, hogy hozzábeszélek. – Tartanak szöget?

– Tudtommal igen – bólintott. – A negyedik sor végén nézd meg, a barkácsolós dolgoknál.

– Köszönöm.

Összevont szemöldökkel indultam el a negyedik sor vége felé, hiszen meg mertem volna esküdni, hogy azt is már megnéztem. Nagy meglepetésemre tényleg ott voltak a szögek, rögtön a fellógatott kalapácsok alatt, kisebb dobozkákba csomagolva, százas kiszerelésben. Finoman fejbe kólintottam magam. Miért vagyok ilyen vak? Rögtön a kezembe vettem egy csomaggal, és hogy mindennel biztosra menjek, a legszimpatikusabb kalapácsot is leemeltem a helyéről. Elégedetten baktattam vissza a bácsihoz, hogy kifizethessem mindazt, amit a markomban szorongattam.

Fizetés után távoztam, és az újdonsült szerzeményeimmel a szatyorban indultam vissza a kollégiumba.

Egy; pipa.

Alig két nap telt el azóta, hogy megvásároltam a szögeket és a kalapácsot. Már jó ideje ki volt találva, hogy mit fogok velük kezdeni, ám ahhoz kellett még egy nagyon fontos dolog, ami fel volt írva a listára; baseballütő. Mintha rémlett volna, hogy az egyik csoporttársam él-hal ezért a sportért, de már nem emlékeztem pontosan, ki volt az a bizonyos személy.

– Mondd csak Kyungsoo, ki baseballozott régen? Yifan vagy Joonmyun hyung? – A gitár húrjait hirtelen lefogtam, nem bírtam már magamban tartani a kérdést, bármennyire is próbáltam elvonni erről a figyelmemet a zenével. Máskor könnyedén bevált, ám most valahogy még sem használt. Irdatlan erősen fúrta oldalamat a kíváncsiság.

– Yifan. De ő még mindig baseballozik.

– Ó.

– Miért kérdezed? – vont kérdőre, jobb szemöldökét felvonta. Rántottam egyet vállaimon, fejemet oldalra billentettem eközben.

– Már egy ideje gondolkozok azon, hogy én is elkezdek járni – hazudtam szemrebbenés nélkül egy szolid mosoly kíséretében.

– Valóban?

– Ühüm.

– Nem olyan rossz sport. – Egyetértően bólogatott, a következő pillanatban pedig már újból bele volt temetkezve a telefonjába. Diadalittas vigyorom elrejtése végett fogaim közé vettem alsó ajkamat, gondolatban örömtáncot jártam.

– Majd megkérdezem tőle, hol vette az ütőjét.

– Valószínűleg egy sportáruházban – sandított rám az ágyán fekve.

– Írok neki.

Bár tudtam, hogy Kyungsoot nem igen izgatja, mit teszek és mit nem a szabad időmben, ennek ellenére kisgyerek módjára osztottam meg vele a gondolataimat.

Telefonomat elővéve csatlakoztam a kollégiumi wifihez, és amint kapcsolódott, felléptem a közösségi oldalra, és kikerestem Yifan nevét. Szívbaj nélkül ráírtam, mikor konstatáltam, hogy épp elérhető.

박찬열 Hey, baby!

吴亦凡 Yo, Chan!

박찬열 Baseballozol még, ugye?

吴亦凡 Aha. Miért?

박찬열 Hol vetted az ütőd?

吴亦凡 Talán te is járni akarsz? lol

박찬열 Lehet. Szóval?

吴亦凡 Bármelyik sportboltban találsz.

박찬열 Kajak?

吴亦凡 Ja.

박찬열 Thx, bro.

吴亦凡 lol Chan, mindig meglepsz.

박찬열 ;)

Yifannal imádtam beszélgetni. Bár ő is ugyan hyungjaimhoz tartozott, ennek ellenére a világhálón egyszer sem beszéltem vele úgy. Egy-két köszönési formát átvettem tőle (mint a „Hey, baby” és hasonlók), amit a későbbiekben nagy lelkesedéssel használtam.

– Kyungsoo – emeltem fel a fejemet, nyájas, kérlelő hangon pillantottam szobatársam felé.

– NEM – vágta rá rögtön, egyöntetűen, és érződött rajta, a világért sem változtatná meg a válaszát a fel nem tett kérdésemre.

– Miért csinálod ezt velem?

– Nem szeretem a hideget, ez minden.

– Te semmit nem szeretsz. – Szemeimet megforgatva keltem fel az ágyról, majd a szekrényhez mentem, mi előtt a kedvenc bakancsom álldogált.

– Nem tudom, miért olyan fontos ez most neked.

– Mert csak!

– Akkor menj – sóhajtott, majd pozíciót váltott. (Hallottam, ahogy helyezkedik a takarón.)

– Megyek is! Te lusta dög.

– Hogy van mersz—

És már csuktam is be magam mögött az ajtót egy szórakozott vigyorral az arcomon.

Kettő; pipa.

Szerda este volt, az idő nyolc előtt járhatott pár perccel. Már vagy fél órája szobroztam egy hatalmas fa árnyékában, ami közvetlen a kollégium melletti zöldöves területen álldogált a többi óriás társa mellett, miknek lombkoronái elzárták a Hold fényeit. Egy-két parkbéli lámpa égett, a többi pedig vagy le volt kapcsolva, vagy ki volt égve. Nem szerettem sötétben lenni, de most az egyszer kapóra jött.

A jobb csuklómon viselt órára pillantottam; a kismutató már a nyolcason volt, míg a nagy a tizenkettőt érintette pont. Szemeim egyből felcsillantak, ahogy felcsendült az a bizonyos hang, minek gazdája miatt már szinte jéggé dermedtem a vastag törzs mellett.

Bal kezemből a hosszú szögekkel díszített baseballütőt áttettem a jobb kezembe, a feltűnést kerülve kikandikáltam rejtekhelyem mögül.

A szívem egy óriásit dobbant, végtagjaim hirtelenjében úgy elkezdtek reszketni, mint egy jókora kocsonyadarab. A vérkeringésem is megállt egy pillanatra, a torkomba költözött gombóccal hatalmas harcot vívtam, akárcsak az érzéseimmel. Az egyik felem azt sugallta, hogy ez a helyes megoldás, míg a másik, jobbik belső hang pedig azt, hogy oltári nagy őrültséget akarok csinálni, ne tegyem meg. Pillanatok teltek el a tudatlanság homályába veszve, azonban elég volt egyetlen egy nevet hallanom ahhoz, hogy végérvényesen dűlőre jussak.

– Persze Baekhyun, megmondom neki! – ejtette ki tökéletesen ívelt ajkai közül Jongin, egy jókora mosollyal a – szintúgy – hibátlan arcán.

Eddig úgy éreztem, hogy majd megfagyok, ám ezek után, teljességgel perzselt minden testrészem. Dühömet addig kontrolláltam, míg a mobilját ki nem nyomta, meg nem szakította a beszélgetését Baekhyunnal. Az én Baekhyunommal.

Mély levegőt véve behunytam a szemeimet, elszámoltam ötig, majd egy „Most vagy soha” gondolattal kiléptem a fa takarásából. Izgultam, féltem, de tudtam, nincs már visszaút, ezt választottam, ezt is kell végigcsinálnom.

A hó ropogott a talpam alatt, Jongin viszont hála az égnek ebből nem hallott semmit. Zenét hallgatott, mint szokás szerint a nap huszonnégy órájában.

Épp egy olyan hét-nyolc méter következett, ami teljes sötétségbe burkolózott, így nem tétovázva, kihasználtam az alkalmat, és egy igen halk „Bocsáss meg” mondat után nagy erővel meglendítve az ütőt, beleállítottam Jongin hátába a hegyes, kesze-kusza szöges, általam összeeszkábált fegyvernek kinevezett tárgyat. A fiú előre esett a hirtelen jött ütéstől, fájdalmában felnyögött. Kezéből kiesett a mobilja, egyenesen a le nem takarított járdán koppant, beleolvadva a hóba.

Megijedtem, egy pillanatra átfutott agyamon az a gondolat, hogy ha még van annyira ereje, akkor segítségért kiálthat, ezért amilyen gyorsan, és reflexszerűen tudtam, kiszedtem testéből az ütőt, majd újabb, s újabb csapásokat mérve rá, addig folytattam ezt a mozdulatsort, míg a hófehér leplet át nem színezte az ő piros vére.

Az utolsó lendítés után elhajítottam az ütőt, majd Jongint a hátára fordítva leguggoltam hozzá. Zsebemből előhúzva a telefont, megvilágítottam az arcát; szájából szivárgott a vére, szemei mereven, üvegesen, bámultak előre, hajszálain megcsillantak az olvadt hópihék cseppjei. Ujjaimat a nyakán lévő verőérre nyomtam, de nem éreztem semmi lüktetést.

Megkönnyebbültem. Elvégeztem a dolgomat.

A telefonom kijelzőjére rápillantva megláttam, hogy volt egy millió nem fogadott hívásom, az utolsó pedig alig egy perce érkezett. Feloldottam a kódot, a kis ikonra rávezetve az ujjamat konstatáltam, hogy az utolsó bejövő hívást Jongintól kaptam 20:02 perckor. A többi mind Baektől volt.

A levegő a tüdőmben rekedt, pislogni is elfelejtettem a döbbenettől. Remegő kézzel emeltem ki az immár vérrel borított hókupacból a telefonját, s megláttam, hogy volt egy üzenete Baekhyuntól. Pofátlanságnak éreztem megnyitni más levelét, de egy halott embernél ez már mindegy volt.

„Felhívtad? Kérlek, mondd, hogy felhívtad! Órák óta nem tudom elérni, fogalmam sincs, hogy hova mehetett… remélem, te több szerencsével jársz, és neked felveszi Chanyeol a telefont. Írj sms-t, oksi?”

Eltátottam a számat, a sokktól csak egy halkabb nyögés szökött ki ajkaim közül.

Baekhyun… aggódott értem… ez az jelenti… nem csak én gondolom ennyire mélynek a kapcsolatunkat…

Boldog mosolyom az arcomra fagyott, szemeim könnybe lábadtak a meghatódottságtól.

Megérte. Teljesen megérte Jongin halála. Ha ezt nem teszem meg, nem jövök rá arra, hogy tényleg ennyire fontos vagyok Baekhyunnak.

A pillanatnyi mámorból felocsúdva szálltam vissza a Föld nevezetű bolygóra, és szembesültem a két kezem által okozta pusztítással. Egy szekundumra kihagyott egy ütemet a szívem, hangosan ziháltam. El. Sem. Hiszem. Hogy. Megtettem.

– Jongin – érintettem ujjaimat a fiú jéghideg arcához, ami még így holtan is gyönyörű volt. Szent szar, mit tettem! – Jézusom – simítottam végig puha bőrén, könnyeim közben megállíthatatlanul és hangtalanul csordogáltak végig orcáimon.

Az elmúlt hetekben csak tervezgettem és tervezgettem, de nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Tegnap eljöttem a kollégiumból egy szó és mindenki tudta nélkül. Még Kyungsoonak és Luhannak sem mondtam el, így érthetőek voltak Baekhyun aggódó üzenetei, amiket Jonginnak küldött. A közeli szállodában vettem ki egy szobát három napra (a tegnapi és a mai benne volt), ami tökéletesen megfelelt ahhoz, hogy megvalósítsam a szörnyű bosszúmat, amiért… elvette tőlem Baekhyunt. De ez… így látni őt… egyszerűen felfoghatatlan és lehetetlen. Alig pár hónapja még együtt lógtunk nap, mint nap, most meg… Élettelen teste felett gubbasztok, megannyi gyűlölettel iránta, és annál is többel magam iránt. Ha ezt bárki megtudja, nekem végem! Ép ésszel látva a dolgokat teljesen máshogy közelítettem volna meg őket, de annyira elkapott a hév és a düh, hogy képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet. Egyből azt véltem helyesnek, ami legelőször az eszembe jutott, így nem is próbáltam más megoldást találni. Eluralkodott rajtam, és átvette az irányítást. Hatalmas hibát követtem el.

– Ó, basszus – sóhajtottam, jobb kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, amik már szinte a bőrömhöz fagytak abban a hidegben.

Mikor felálltam, úgy éreztem, tömör zseléből vannak a lábaim. És nem, nem a hidegtől reszkettek, hanem magától a látványtól, ahogyan Jongin előttem feküdt, alakja körül egy jókora vértócsával. Hátborzongató volt testközelből ilyet látni, már-már rettegtem tőle és olyanok játszódtak le a fejemben, hogy bármikor felébred és megöl.

Bugyuta gondolataim elhessegetése után erőtlenül ragadtam meg a csuklójánál, majd az útról egyenesen a bokrok mögé húztam. Nagy erőfeszítésekbe tellett, mire megtaláltam a megfelelő helyet a továbbiakhoz (ugyanis a hullamerevség végett nehéz volt, mintha tömör csontos húsköteggel birkóztam volna meg).

Még szerencse, hogy felkészültem minden eshetőségre. Kabátzsebemből egy kis gyufásdobozt húztam elő, s remegő ujjaimmal kicsúsztattam a skatulyát. Kivettem egy gyufaszálat, majd a dobozka oldalához érintettem a fejét. Ujjaim szüntelenül remegtek, alsó ajkamat beharapva még egy utolsó pillantást vetettem Jonginra, majd a gyufát meggyújtva a fiú mellkasára tettem azt. Először csak aprócska füst keletkezett, amint a tűz átégette kabátjának anyagát. Az első gyufa elaludt.

Szedd össze magad, Chanyeol!

Annyira nem akartam ezt tenni, de nem volt más választásom. Nem akartam lebukni, és nem akartam, hogy kitudódjon mindenki számára a szörnyű tettem. Lelkiismeretem felett gyávaságom győzött, ezért rögtön vagy négy szálat kaptam ki a skatulyából és egyszerre meggyújtva őket ismét Jonginhoz érintettem. A lángok most nem aludtak el, és bár lassan, de meggyulladt végül a szövetkabátja. Percek teltek el, és a forróság futótűzként terjedve szét rajta mindent felemésztett.

Könnyektől csillogó szemekkel bámultam a sötétben világító sárga nyalábokat. A szívem fájt, ostobának éreztem magamat. Legbelül, jó mélyen piciny lelkem megnyugvásra lelt, ám agyam nem tudta feldolgozni a tényt, hogy megöltem Jongint. Egy szörnyeteg vagyok.

10. Fejezet

– Így nem fogjuk tudni megcsinálni – azzal ismét én törtem meg a csendet, ami időközben újból a szobára telepedett. Kezdett nyomasztani, hogy mindig csak én beszélek, míg Baekhyun egy kukkot sem szólva ül a régi ágyán, fekete laptopjával az ölében.

– Szerintem meg de.

– Kezd elegem lenni belőled – morogtam, nagy lendületet véve felálltam, a saját gépemmel a kezemben odabaktattam Baekhyunhoz, hogy helyet tudjak foglalni mellette. Tiszteletben tartottam a kis magánszféráját, bő fél méter távolságra huppantam le tőle a rugós matracra. Cselekedetemre nem szólt semmit, de ahogy láttam, mimikája sem változott. Mereven ült, kiegyenesedett háttal, és mintha ideges lett volna, csontos ujjait észrevétlenül tördelte a klaviatúra felett.

– A következő órára kell, ami azt jelenti, hogy majd’ egy hetünk van rá.

– Akkor miért csináljuk pont most? – kérdezte, miközben az ágyon beljebb csúszott, hogy hátát neki tudja dönteni a falnak. Feszült sóhajomat lassan engedtem ki, szemeimet lehunyva próbáltam meggyőzni magam, hogy most csak szívat, és nem éppen azon van, hogy kikészítsen idegileg.

– Azért, hogy minél hamarabb meglegyünk vele, és te minél gyorsabban megszabadulj tőlem, ahogy azt már egy jó ideje teszed. Megfelelt a válasz?

Bár nem kenyerem ez a fajta beszédstílus (ugyanis nem engem hívnak Oh Sehunnak), de most mégis kikívánkozott belőlem. Felemésztett a jelenlegi helyzet kettőnk között. Borzasztó, hogy az egykor virágzó barátságunknak most hűlt helyét sem találtam. Bár bennem égett az a bizonyos gyilkos szikra (amit mások reménynek hívnak), de valahogy éreztem, hogy ez már nem lesz olyan, mint régen. Az ő részéről legalább is biztos, hogy nem.

– Kerestem pár forrást hozzá – mondta közömbösen, mintha az előző csipkelődős megjegyzésemet meg sem hallotta volna.

Határozottan állíthatom, ő nem ilyen volt. Változott a jelleme, de hogy miért, azt nem tudom. Mindenesetre minimum egy olyat vártam volna tőle, hogy: „Nagyon vicces vagy, Chanyeol. Idióta” vagy „Igen-igen, már jó lenne megszabadulni tőled, rohadt unalmas vagy, tudsz róla?”. Na, EZ lett volna Baekhyun, nem pedig az, aki ott ült mellettem.

– Én is találtam.

Nem erőlködtem tovább, ennyi volt. Nem láttam értelmét, és bár azt hittem, hogy a közös munka majd újból összehoz minket, nem történt az égadta világon semmi sem.

A tegnapi órán osztotta ki a tanár a feladatot, miszerint csináljunk egy jó hosszú, majd húsz oldalas prezentációt a jövő heti órára, párokba rendeződve a szerint, ahogy év elején kiválasztottuk a másik felünket. Nekem ez a valaki természetesen Baekhyun volt. Mondanom sem kell, nagyon ijedt képet vágott az óra végén, mikor tudatosult benne, hogy velem lesz. Tisztán fel tudtam idézni arcának rémült vonásait, és a hozzá társuló tekintet, amivel rám nézett. Annál kétségbeesettebbet még életemben nem láttam. Mintha kijelentették volna, hogy az egyik végtagját tőből ki fogják tépni az én közreműködésemmel.

– Mit is mondott, mennyi szövegnek, és mennyi képnek kell benne lennie?

Egy pillanatra megálltak az agytekervényeim. Most hallucinálok, vagy tényleg ő kérdezett tőlem elsőnek?

– Hm?

– A képek és a szövegek arányát kérdeztem.

Szóval nem képzelődtem. Ez egy jó jel, legalább megúszok egy orvosi látogatást a pszichiátrián.

– Fogalmam sincs, nem emlékszem már rá.

– Istenem, Yeol – csóválta a fejét, aprócska mosolyát próbálta előlem rejtegetni. Persze hogy is sikerült volna neki? Amióta átjöttem mellé, csak őt nézem, és csak neki szenteltem az összes figyelmemet. Mindent látok, Byun Baekhyun, jól vigyázz, mit teszel!

– Szerintem annyira nem fontos, hogy miből mennyit rakunk. Ahogy jön, nem?

– Hát legyen.

Ismét hosszú hallgatás állt be kettőnk közé, de ez most valahogy más volt. Eddig olyan nyomasztónak éreztem ezeket a néma perceket, ám most valamilyen oknál fogva a nyugalom uralkodott el felettem. Egy másodpercre még boldognak is mondhattam magam, elvégre mindenem meg volt, ami kellett: csend, jó közérzet, és a tudat, hogy Baekhyun velem van. Furcsa ezt szavakba önteni, de iránta nem csak, hogy barátságot, hanem egyfajta rajongást is éreztem. Sosem találkoztam még ilyen életrevaló és becsülendő emberrel, mint Baekhyun. A személyisége abszolút megnyerő volt, már az első pillanattól fogva szimpátiát keltett az emberben, és fecsegős tulajdonságának hála, pedig bárkit szóval tudott tartani.

– Amúgy… milyen Kyungsooval egy szobában?

Újabb kezdeményezés az ő részéről, ami egyet jelentett azzal, hogy a képzeletbeli „Csoda történt” listámra ismét felkerült ez a cselekedete.

– Hát… - túrtam tincseim közé, majd az összekuszált hajkoronámat meglapogattam, hogy az egekbe álló szállak lelapuljanak.

– Ennyi?

– Ya! Hagyjál gondolkodni! – szóltam rá egy kisebb mosollyal az arcomon. Összevont szemöldökkel pillantgatott felém, de egy másodpercnél tovább nem tartott a szemkontaktusunk. Mintha nem akart volna a szemembe nézni. Utáltam, amikor az éppen aktuális beszédpartnerem még csak rám sem nézett, nagy bunkóságnak tartottam az ilyesféle viselkedést.

– Ezt ennyire át kell gondolni?

Baekhyun a láthatáron! Baekhyun a láthatáron!

– Jobb.

– Micsoda?

– Jobb vele lenni – azzal elkomolyodtam. Válaszom hallatán egy pillanatra megdermedt, öntudatán kívül alsó ajkába mélyesztette felső fogsorát. Láthatóan kínosan érezte magát, és talán még megalázottnak is, hogy Kyungsoot részesítettem előnyben. (Ami persze egyáltalán nem volt igaz.)

– Nos – emelte meg szemöldökeit, a beszívott levegőjét lassan préselte ki magából. –, Jonginnal is jobb.

– Tényleg? – szegeztem rá számonkérő tekintetemet. Nem mondanám, hogy túl magabiztosan, de bólintott. Engem nem versz át!

– Akkor áruld el, hogy miben jobb.

– Mindenben.

– Konkrétan?

– Nincs konkrétan, oké? – Hangját felemelve felém fordította a fejét, sértődötten, mérgesen csillogó íriszeivel rendesen felnyársalt, ökölbeszorított kézfejei pedig még inkább azt sugallták, hogy ott helyben péppé vert volna. Teljesen magára vette azt, amit nem is kellett volna.

Nem tudtam erre mit mondani, és a kettőnk között hirtelen kialakult helyzet végett jobbnak láttam befogni, és nem poénkodni Baekhyunnal. Zavartan emeltem el róla a tekintetemet, és mintha mi sem történt volna, a laptopot kezdtem bújni. Pár másodpercre rá (szinte) egyszerre sóhajtottunk fel, gondterhelten és idegesen. Annyira éreztem, hogy mindkettőnkben most egy és ugyanaz játszódik le; ő féltékeny Kyungsoora, én pedig Jonginra, annak ellenére is, hogy nem igazán akartam elhinni, amint mondott.

– Csak vicceltem – mondtam halkan bő tíz perc hallgatás után. Nem bírtam már elviselni ezt. Persze ki volt a hibás? Még szép, hogy én. Ha nem kezdtem volna el hülyéskedni ezzel, akkor talán most vígan beszélgetnénk, mint régebben, de nem, nekem el kellett rontanom mindent. Annyira tipikus, hogy már meg sem lepődtem magamon.

A bocsánatkérősdit ezennel megkezdve ültem közelebb hozzá, az ő helyzetét felvéve én is nekidőltem a falnak, annyi különbséggel, hogy egész testemmel felé fordultam, így vállamat érte az a megtiszteltetés, hogy megcsodálhatta közelebbről a világos tapétát.

Komor állarcát rendíthetetlenül tartotta maga előtt, nem akart megenyhülni a kezdeményezésemre sem.

– Én viszont nem.

– Tu— Micsoda?!

– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Chanyeol. Jonginnal jobb.

Amint ajkain kiejtette az utolsó mondatot, szinte hallottam, ahogy a szívem kettéhasad. A világ egyik legszörnyűbb érzése kerített hatalmába röpke másodpercek alatt. Olyan váratlanul ért ez a rideg magatartás és válasz, hogy nem tudtam reagálni rá. Se szóval, se gesztussal, egyszerűen semmivel sem.

Nem tudom, mit követtem el ellened, de nem kellene, hogy ennyire haragudj rám. Ha utálsz, ha nem, ezt akkor sem kellett volna mondanod. Tudod, hogy legjobb barátomként tekintek rád, és elvárom, hogy te is megadd azt a törődést, amit én megadok neked, annak ellenére is, hogy azt kérted, várjak rád és ne keresselek. Szétszaggat belülről ez az érzés. Fáj, érted? Megöl. Nem tudom már elviselni, hogy ilyen vagy velem. És amit Kyungsooval kapcsolatban mondtam, csak egy béna poén volt. Nálad jobb szobatársam sosem volt, esküszöm! Bocsáss meg nekem mindenért, amit elkövettem ellened, és ilyenné tett téged. Te vagy a legjobb barátom. Szeretlek Baekhyun!

Ahelyett, hogy kimondtam volna, folyamatosan lejátszottam újra és újra magamban a rövidke monológomat, amit neki szántam. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy megmukkanjak, pedig mindennél jobban hozzá akartam szólni.

A kiselőadást követően minden visszaállt a régi kerékvágásba. Mármint nem a legrégebbibe, hanem az azutániba, a „Baekhyun ott, én itt”-félébe. Lehet más már rég feladta volna, de én nem tudtam. Képtelen voltam továbblépni. Elhatároztam, hogy amíg nem kapok normális választ Baekhyuntól, addig nem fogok róla lemondani, bármennyire is azt érzem, hogy Jongin tölti be azt a szerepet, amit nekem kéne. (És ezt nem csak én vettem észre, Kyungsoo is finoman utalt rá a minap, hogy Jonginnal már nincsenek is olyan sokat együtt, mint azelőtt.) Kérdem én, kinek jó ez? Egyedül még talán Sehun és Luhan nem távolodott el egymástól, ám a folytonos vita köztük, hogy ki kinek az oldalán áll, szépen lassan szétcincálja a kapcsolatukat. Felborult az egyensúly, és ezt már nem bírtam elnézni.

– Holnap lesz valami faszom számonkérés, de nem tudok semmit – huppant le mellém a szomszédos szoba idősebb tagja a folyosóra kitett kanapéra, és az újonnan festett barnai tincsei közé idegesen csúsztatta ujjait.

– Sehun?

– Ki más?! Kiidegel, borzalmas.

– Luhan, legalább ti ne csináljátok ezt – néztem rá kérlelően, a combomon támasztott gitárra könyököltem. Annyira tudtam, hogy ez lesz.

– Tudod, hogy milyen makacs. Nem tudom meggyőzni, ragaszkodik a saját igazához – fújtatott. – És, ha ez még nem lenne elég, felszedett valami kiscsajt, akivel éjjel-nappal beszélnek, meg tök sűrűn találkoznak. Komolyan, csodálkozom, hogy tudja még a nevem. – Hitetlenkedve meresztette rám hatalmas, őzike szemeit, mikben ott bujkált a keserűség és a féltékenység.

Ja, igen, egy dolgot nem említettem; a bandánk legfiatalabbja összejött egy lánnyal úgy bő másfél hete, és ennek következtében már teljesen megfeledkezett rólunk. (Én persze nem bántam, kit érdekel, hogy Oh Sehun uraságának hiányzok-e vagy sem, de Luhan…) Mert az oké, hogy szerzel magadnak valakit, de ha vannak barátaid, akkor mértéket kell tartani, hogy kivel mennyi időt töltesz, főleg, hogy a legjobb barátod nagyon ragaszkodik hozzád. Bár sosem tudtam, hogy Luhan most vonzódik-e Sehunhoz, vagy egyszerűen csak ennyire a tenyerén hordja a már ezer éves barátságukat. Nem kérdeztem őt erről, és értelmét sem láttam. Ha az első opció, akkor hajrá, nem tilos, engem pedig nem zavar. De tekintve, hogy Luhannal a kapcsolatom bizalmasabb lett, egyre jobban idegesített, hogy a beképzelt szőke herceg félvállról vesz mindent a fiúval kapcsolatban.

Nem volt elég, hogy a saját problémáimat is meg kellett oldanom, egyre jobban éreztem, hogy Luhan és Kyungsoo terhei is a valamelyest a vállaimon landolnak. Segíteni akartam nekik, és segíteni akartam magamon, de nem tudtam, hogy hogyan és miképpen. Ez volt benne a legszomorúbb.

Újabb hét telt el, a helyzetünk pedig szerintem rosszabbodott. Kyungsoo már nem járt át Jonginhoz, és Jongin sem jött Kyungsoohoz. Minden idejét Baekhyunnal töltötte, ami engem egyre inkább idegesített.

– Ma van Jongin táncpróbája – jelentette ki Kyungsoo, miután a falióráról leolvasta az időt. Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

– És?

– Nem furcsa valami? – tárta szét a karjait, tekintetét végigvezette magán, oda-vissza. Ekkor beugrott a válasz, és egyből elöntött a düh. Jongin táncpróbájára Kyungsoo elengedhetetlen „kellék” volt. Kyungsoo elkísérte Jongint minden szerdán és pénteken az edzésekre. Konkrétan nem mesélte, hogy ő is beállt volna, vagy csak ült a padon és nézte őt, de nem is ezeken az apróságokon volt a hangsúly. Maga a gesztus, hogy elvitte, mert szerette volna, hogy büszke legyen rá a legjobb barátja. De most a jelek szerint Baekhyunt vitte magával.

F-E-N-O-M-E-N-Á-L-I-S!

– Tennünk kell valamit – mondtam határozottan, idegességem levezetéseképpen lábammal doboltam a parkettán, és alsó ajkamat morzsolgattam fogaim között.

– Még is mit? Annyi mindennel próbálkoztam, hogy az már nevetséges.

– Tudod, mit érzek?

– Csalódottságot?

– Erre most azt kellett volna mondanod, hogy „na, mit?” – torzítottam el a hangomat, próbáltam olyan tónusban megszólalni, mint amilyen Kyungsoonak van. Egy pillanatra elmosolyodott, komoly arckifejezése ellágyult.

– Na, mit?

– Hogy megölném mindkettőt.

– De szeretlek – bólogatott elismerősen, kezét nyújtotta a levegőben, hogy csapjak bele. Tenyeremet felemeltem, és számolásra egyszerre ütöttünk a semmibe, ami úgy hatott, mintha lepacsiztunk volna. Mindig ezt csináltunk, és szerintem már a védjegyünkké vált.

– Örülök, hogy egyre gondoltunk.

– Én is – helyeselt. – Amúgy…

– Hm?

– Lehet egy idétlen kérdésem?

– Csak nyugodtan – mosolyogtam rá biztatóan.

– Te képes lennél rá?

– Mármint—

– Igen, mármint arra, hogy megöld valamelyiküket, vagy mindkettőt. Jó, tudom, ez most nagyon debilül hangzott… Felejtsd is el! – legyintett zavartan, tekintetét lesütötte.

Kyungsoo, és az ő beteg fantáziája mindig mosolyt csalt az arcomra. Szerette a horror filmeket, nem riadt vissza a vértől, és a gyilkosság gondolatától sem. Könnyedén tudott róla beszélni, mintha annyira hétköznapi beszédtéma lenne az, hogy hogyan kell embert, vagy más élőt boncolni, vagy, hogy hol vannak azok az erek, amiket ha elvágsz, simán bele is halhatsz. (Ezeket persze nem tanultuk, ő járt utánuk, és amikor unatkoztam, én is bele-beleolvasgattam, szóval egy-két dolog megmaradt.) Beteg egy ember volt, de ezért is szerettem őt.

– Az emberölés felelősséggel jár, és mivel nagykorúak vagyunk, simán végezhetnénk a börtönbe.

– A kérdésre válaszolj, ne kertelj!

– Jó – sóhajtottam. – Lehet. Te?

– Semmi akadálya.

– Most ez miért nem lep meg? – húzódott arcomra egy nagy mosoly, mire felkuncogott.

– Ha nem jön össze egy jó munka az egyetem után, bérgyilkos leszek.

– Ne folytasd – nevettem, és elterültem az ágyamon.

– Na, de komolyra fordítva a szót, nem hinném, hogy képes lennék bántani Jongint…

– És Baekhyunt?!

– Ő miatta van minden, szóval ez már kérdéses.

– Pff.

Aznap este Kyungsooval nagyon sokat beszélgettünk az újonnan megalakult párosról, akinek az egyik tagját én, míg a másikat Kyungsoo jutalmazta szebbnél szebb jelzőkkel. Lehet, hogy haragudnom kellett volna rá, amiért elhordta Baekhyunt mindennek, de úgy voltam vele, hogy ha már nekem nem szólt érte, akkor én sem szólok egy szót sem. Igazából még vicces is volt, én legalább is jól szórakoztam.

Kyungsoo még csak nem is gondolta volna, hogy a hajnalba nyúló csevejünk után megihlet. Bár eleinte csak viccnek szántam, de minél többet gondoltam rá, annál jobban éreztem, hogy ez egy igen jó megoldás. Az már más kérdés volt, hogy képes lennék-e rá, vagy egyáltalán stabil-e annyira a lelki és szellemi világom, hogy a lelkiismeretemmel tudjak számolni utána. Egyáltalán hogyan kéne és mivel? Megannyi kérdés merült fel bennem, hiszen ilyet azért még sem lehet „lesz, ami lesz” elv alapján csinálni.

Nagyon sokat agyaltam rajta, érveltem a pozitív és a negatív oldal mellett egyaránt, ezáltal kettészakadva egy jó és egy rossz félre. A jó szerint azon nyomban el kellett volna felejtenem, de a rossz valahogy még is kecsegtetőbb ajánlatot adott. Csupán két hátránya volt: kockázatos és körülményes.

Ez kiküszöbölhető még, nem?

9. Fejezet

A gitár húrjait lassan pengettem, szemhéjaim eközben csukva voltak, alsó ajkamat fogaim fogták közre. Észrevétlenül még dülöngéltem is jobbra-balra, de ez nem volt annyira feltűnő, mint az arcomra kiülő érzelmeim. Szívfájdalmamat csak így tudtam enyhíteni, így sikerült lenyugtatni a bennem tomboló haragos dühkitöréseket, amik hatalmukba kerítettek, mihelyst egy bizonyos személyre gondoltam.

Közérzetemhez tökéletesen passzolt a melankolikus dallam. Mikor rossz passzban voltam, így adtam szabad utat az érzéseimnek, és vezettem le a feszültségemet. Egy röpke fél órás játék után mindig jobban éreztem magam, de ez most valahogy más volt. Már közel egy órája gitároztam és dúdoltam is néha hozzá, de semmi. Nem éreztem, hogy felszabadultabb lettem volna. Nem éreztem semmit, és ez aggasztott a legjobban. Ha már a szívszerelmem sem segít rajtam, akkor ott bizony hatalmas nagy baj van.

– Értékelem a tehetségedet, meg minden, de nem hagynád már abba? – mordult fel szobatársam idegen hangján, mire egyből megálljt parancsoltam az ujjaimnak. Semmitmondó tekintetemet ráemeltem, komolyan fürkésztem kerekded arcát, min most a düh megannyi formája váltakozott.

– Ha valami nem tetszik, el lehet menni.

– Már egy hete ugyanezt a dallamot játszod. Úgy érzem magam, mintha valami temetésen lennénk, vagy rosszabb. Ennyire nem bukhatsz ki, hogy Baekhyun elment.

– Elmenekült – pontosítottam.

– Miért mindig a lényegtelen dolgokat ragadod ki a mondataimból? – szörnyülködve csukta össze a vastag könyvet Kyungsoo, majd törökülésbe vágva magát bámulni kezdett.

– Mert jelenleg ezen van a hangsúly. Elmenekült előlem úgy, hogy még annyit sem mondott, hogy „Cső, te paraszt, nem kellesz már nekem ”, vagy hasonló.

– Ha annyira nagy barátod, mint ahogy állítod, akkor egy szobacsere nem a világ vége. Jongin és én már ezer éve ismerjük egymást, a legjobb barátok vagyunk, és még sem neheztelek rá, amiért beleegyezett ebbe.

– Azok ti vagytok – morogtam orrom alatt. – Alig három hónapja ismerem Baekhyunt, és az más. Most úgy érzem, mintha hátba szúrt volna azelőtt, mielőtt még bizalmasabb lett volna a kapcsolatunk.

– Beszéltél már vele?

– Kerestem, de nem volt rám kíváncsi, vagy nem volt a szobában.

– Biztos van rá megfelelő magyarázat, hogy mit miért tesz. És még mielőtt mondanád, fogalmam sincs, hogy mi az, ezt csak ő tudhatja. Ha nem árulja el, akkor sajnos így jártál.

– Hogy te milyen jó fej vagy, basszus – mosolyogtam rá cinikusan, majd az ágyról felállva eltettem a gitáromat a tokjába. Most nem állítottam a szekrény mellé, a takarón hagytam, hiszen ki tudja, mikor jön rám megint a búskomor hangulat.

– Hova mész? – kérdezte Kyungsoo, hangja aggodalmat sugárzott.

– El.

– Konkrétabban?

– Levegőzni.

– Chanyeol…

– Most hagyjál, jó? – sandítottam rá, miközben belebújtam a bakancsomba. Nyakam köré tekertem a kötött sálat, a kabátot (mint utolsó ruhadarabot) végül magamra vettem.

Még mielőtt kiléptem volna, visszafordultam Kyungsoo felé.

– Ez nem ellened irányul. Nem okollak és hibáztatlak téged, sajnálom, ha sokszor így jön le. Baekhyun viselkedését nem tudom hova tenni, és felemészt a tudatlanság.

Még mielőtt meg tudott volna szólalni már rég a hosszú folyosón sétáltam. A szomszédos szobából hallottam egy kisebb veszekedést Luhan és Sehun között. Nem tulajdonítottam sok figyelmet nekik, egészen addig, míg meg nem hallottam a saját nevemet, rá pár pillanatra pedig Baekhyunét. Megtorpantam, egy-két lépést visszakoztam, és az ajtótól bő fél méterre megállva már hegyeztem is a füleimet.

– … Mert nem akarja, hogy elmondjuk neki. – Kétség kívül ez Sehun volt.

– Mondanám, hogy megértem Baekhyunt, de nem tudom… Yeol lelki világában tesz kárt ezzel.

– Chanyeol erős srác, ne védd már őt folyton!

– Miért utálod ennyire?

– Nem utálom.

– Akkor legalább most az egyszer ismerd be, hogy Baekhyun viselkedése nem normális. Ha szeretsz valakit, mellette vagy, és nem hagyod el!

Csend lett.

Nem tudtam, mi fog következni ezután, ezért jobbnak láttam tovább állni. Eredetileg lépcsőzni akartam, de lustaságom aznap is győzelmet aratott felettem, így hát a liftet választottam. Az újdonsült információkat emésztgetve doboltam jobb lábammal, mialatt tekintetemmel a számokat vizslattam, amik csökkenő sorrendbe felgyúltak, mikor az adott szintre ért a kabin. Hamarosan a lift megállt, a két ajtó pedig kinyílt előttem. Kiléptem, a kabátzsebemből előhalászott fülhallgatóval pedig kizártam a külvilág zajait. A telefonon kerestem valami zenét, és elindultam a nagy ajtók felé.

Már a lift előtt állva kiszúrtam, hogy két alak közeledik a kollégium épületéhez. Legbelül tudtam, kik azok, de még sem akartam elfogadni. Azonban a felvetésem beigazolódott, amint elmentem egy nálamnál alacsonyabb, és egy majdnem velem egy magas srác mellett. Halkan köszöntöttem őket. Jongin arca felderült abban a kis időben, míg tekintetünk találkozott, Baekhyun viszont zavartan fordította el a fejét, mielőtt még neki szenteltem volna minden figyelmemet. Csak egy pillanat, de elég volt ahhoz, hogy a szívem darabokra hulljon. Utána akartam nyúlni, de karom nem mozdult. Kiabálni akartam, hogy végre észrevegyen, de egy hang sem jött elő. Nem voltam rá képes, pedig minden porcikám erre vágyott. Hagytam végül, hadd menjen. Egy hét után ennyit kaptam tőle. Még elutasítóbb, és a jelek szerint látni sem akar. Fantasztikus.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, már a kinti hidegben bóklászok, könnyáztatta szemekkel, és hangosan dübörgő zenével. Ekkor pár másodpercre megállt a szám, kis időn belül pedig folytatódott. Kihúztam jobb zsebemből a telefont, a képernyőre meredtem. Üzenetem érkezett. Jongintól. Vonakodva nyitottam meg.

„Ne emészd magad. Nem te tehetsz róla. Nem mondhatom el, de idővel majd mindent tudni fogsz. Ne búsulj, okay? Hiányzik a mosolyod L”

Ujjaim hegyével kitöröltem szemeimből a jéghideg könnyeket, nagy levegőt véve elkezdtem egy válaszüzenetet írni. Annyi kérdésem lett volna Jonginhoz, hogy két kezemen nem tudtam volna megszámolni. Elvégre ő volt Baekhyunnal a nap huszonnégy órájában, ő tudhatott mindent, én nem. Neki mondta el Baekhyun a titkait, nem nekem. Igazságtalannak éreztem, de ez Baek döntése volt, én pedig nem szólhattam bele, bármennyire is akartam volna.

„A lehetetlent eddig senki nem tudta megvalósítani.”

És komolyan, csak ennyire futotta tőlem. Szánalmas voltam, hogy még Jonginnal is így viselkedtem. Nem érdemelte meg, de még is. Ezt a kettőséget nem tudom megmagyarázni. Amit ő kapott, az engem illetett. (Ebben biztos voltam.)

„Baekhyun aggódik érted.”

Elmosolyodtam. Ha aggódna, most nem itt tartanánk. Egyáltalán akkor miért hagyott magamra? Logika…

Erre már nem írtam semmit. Csak felhergeltem volna magam, és úgy kiosztottam volna mindkettőjüket, hogy azt egy életre megjegyzik.

Vonásaimat rendezve kiengedtem a bent tartott levegőt, a telefont újból nadrágom zsebébe süllyesztettem, mindent és mindenkit ignorálva pedig ismét elindultam arra, amerre lábaim vittek. Ezalatt csendben szenvedtem.

A gólyabál után Baekhyun teljesen megváltozott. Pár napig csak került, nem szólt hozzám, majd a harmadik napon azon kaptam magam, hogy Kyungsoo hatalmas szemeibe meredek mérgesen és sértődötten. Próbáltam Baekhyunnal beszélni, de semmi. Egyszerűen megfutamodott előlem, és teljességgel kitörölt az életéből. Kitartó személyiség vagyok, így hát nem is adtam fel könnyen. A csókot is említettem (igen, teljes mértékben emlékszem rá oda meg vissza is), hátha az miatt van az egész, mert akkor sajnálom, de még így se. Nem vette fel velem a kapcsolatot. A közös órákon a lehető legtávolabb ült tőlem, míg én csak is őt figyeltem, várva az isteni csodát, hogy végre felém pillantson. Persze miért is tette volna? Beszédességénél már csak a makacs természete volt nagyobb. Alapjáraton szerettem benne ezt a tulajdonságot, de most kikészített vele.

Sokat sétáltam, az eddig világosságban úszó égbolt immár feketére változott felettem. Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyit rágódni ezen az ügyön. Elvesztettem egy barátomat valamilyen hülye oknál fogva, amit nem tudok, és tessék, már is egy kész filozófus lett belőlem, annyit töprengtem rajta.

Megelégelve a tudatlanságot, egy újonnan kitervelt ötlettel a tarsolyomban siettem vissza a kollégiumba. Gyors voltam, az alapjáraton megtett két lépést most egy nagyra cseréltem, így a majd’ húsz perc a felére csökkent, és már csak arra lettem figyelmes, hogy az épület óriási üvegajtaját nyitom ki magam előtt. A lifthez siettem, de az látszólag foglalt volt, ezért a lépcsőt választottam. Nem akartam időt pocsékolni arra, hogy várjak, míg kinyílik a kabin ajtaja, beszállok, megnyomom az ötös gombot, bezáródik a két ajtó és a többi. Hamar felértem a kívánt emeletre, bár ennek meg volt az ára. A tüdőmet majd kiköptem.

Mindegy, nem érdekes. Baekhyunért bármit!

A szobaszámmal tisztában voltam, de azért az ajtókra biggyesztett névtáblákat is néztem. Hamar meg is találtam azt, amelyiken Kim Jongin, alatta pedig Byun Baekhyun neve szerepelt. Egy pillanatig haboztam, hogy kopogjak-e, vagy se, ám mire dűlőre jutottam volna, valaki rászorított a vállamra.

– Chanyeol – ejtette ki halkan a nevemet Jongin, és megpróbált elhúzni az ajtó elől.

– Beszélni szeretnék vele – mondtam határozottan, alakjához fordulva. Nem gondoltam volna, hogy így találom, ezért meglepett, hogy egész testét csak egy törölköző fedte, ami derekán volt kétszer végigtekerve. Haja is nedves volt, alig jöhetett ki pár perce a tus alól. A szokásos magasszárú cipő helyett is egy strandpapucs volt rajta.

– Mondtam, hogy majd idővel mindent megtudsz.

– Képtelen vagyok várni! – erősködtem, jobb kezemet nesztelenül csúsztattam az ajtó kilincsére.

– Yeol…

– Baekhyuntól akarom hallani! Így nem fogadok el semmiféle magyarázatot, ha nem tőle hallom.

– Olyan vagy, mint ő – morogta orra alatt, és jelezte, hogy álljak odébb, máskülönben nem tudja kinyitni az ajtót. A magánakciózásról letéve eleget tettem a kérésének, és egy lépést tettem hátra. Jongin egy hálás mosolyt intézett felém, majd benyitott a szobába.

– Mehetek fürdeni akkor?

A szívem kihagyott egy ütemet. Baekhyun volt az.

– Mindjárt, csak van egy—

– Baekhyun! – löktem arrébb Jongint, félbeszakítva ezzel a felkonferálásomat. Túl sok idő lett volna, én pedig nem akartam húzni.

– Mi…

– Te idióta pöcs! – A köztünk lévő távolságot pár lépésben letudtam, és amint elé értem, karjaim közé zártam. Kétségbeesetten szorongattam vékonyka testét, nem akartam, hogy a pillanat véget érjen.

– Chanyeol.

Hangjából áradt a döbbenet, akárcsak merev tartásából. Biztos voltam benne, hogy nem számított a látogatásomra, ezért nem is nehezteltem viselkedésére.

– Mi ez az egész? Miért csinálod ezt velem? Tettem én valami rosszat?

Kérdéseim végtelen áradata beléfojtotta az összes szót. Bár nem is kellett, hogy megszólaljon. Cselekedete is bőven elárult mindent; kezeit lassan vezette fel oldalamon, majd lapockáimon állapodtak meg.

– Minek jöttél utánam?

– Azért, mert a legjobb barátom vagy. Nem fogsz szó nélkül odamenni, ahova akarsz, és nem fogsz csak úgy egyik napról a másikra eltűnni, mintha soha nem is léteztél volna!

– Miért nem adsz nekem időt? – kérdezte halkan, és a meghitt ölelésnek vége szakadt.

– Minek?

– Erre írtam, hogy majd idővel megtudod – szólt közbe Jongin is amolyan „én megmondtam” tónusban.

– Menj el, kérlek – motyogta Baekhyun, és mellkasomra simított tenyereivel a bejárati ajtó felé kezdett tolni.

– Tettem valami rosszat?

– Nem. De ha tényleg a legjobb barátodnak tartasz, akkor kérdés nélkül vársz rám és a magyarázatomra. Addig pedig nagyon szépen kérlek, ne keress!

– Nem teheted ezt velem! – ellenkeztem, de úgy tűnt, nem ér semmit. Baekhyun túlságosan is biztos volt a dolgában, ami megrémisztett. Még is mit jelentsen ez? Miért mond nekem ilyeneket?

– Majd beszélünk – intézte Jongin hozzám az utolsó szavait, az ajtó pedig bezárult előttem.

Fel sem ocsúdtam a sokkból, már is kint találtam magamat.

Baekhyun ott, én itt.

Egy barát tényleg így viselkedik? Mert szerintem rohadtul nem! Valami megváltozott, és ez nem hagy nyugodni. Lehet, hogy Jongin keze van a dologban? Vagy Baekhyun tényleg így akar magának egy kis időt? De még is mire kell neki?

Utáltam, ha egy kérdés újabb kérdést szült, és sajnos most ebbe a helyzetbe kerültem. Mit kéne tennem?

8. Fejezet

November tizenötödike volt, a mi naptárunkban egy hatalmas, piros betűs napként feltüntetve. Szó szerint, ugyanis Baekhyun a szobában lógó naptáron átírta a számokat piros filctollal, hogy még véletlenül se felejtsük el ezt a szent dátumot. És ha ez még nem lett volna elég, a tizenötödike előtt álló kisnégyzetek vastag vonalakkal ki voltak huzigálva, jelölve ezzel azt, hogy hány napunk maradt.

Ma reggel vigyorogva húztam ki a hónap tizennegyedik napját.

– Héttől van kapunyitás – néztem az öltönyét próbálgató Baekhyunra. Egy másodpercre akaratlanul is, de elidőzött tekintetem az elegáns fiú kinézetén. Barna hajához passzolt a fehér ing és a fekete zakó kombinációja, szintén sötétben pompázó nyakkendőjével megtoldva az összképet, már-már a tökéletes szó jutott az eszembe. Remekül nézett ki.

– Igen, ezt eddig én is tudom.

– Az elején unalmas dolgok lesznek – futtattam végig szemeimet a következő sorokon. – Az előcsarnokban tíztől megy majd a buli, a díszaulába is kábé ilyentájt kezdődik az élet.

– És előtte?

– Előtte nincs semmi érdekes.

– Mutasd! – majd a nyakkendője megkötésével végezve odajött hozzám. Helyet foglalt mellettem, én pedig átnyújtottam neki a laptopot. Figyelmesen átolvasta a program teljes egészét, egy-kettőnél rábökött a képernyőre, hogy ő azt márpedig meg akarja nézni.

– Ha a többiek is belemennek, akkor felőlem mehetünk.

– Jó – bólintott, azzal elhagyva mellőlem a helyet visszasétált a tükrös szekrény elé.

Nem szándékosan, de tekintetemmel végigkövettem Baekhyun kecses lépéseit. Ha akartam volna se tudtam volna levakarni róla a szemeimet. A passzos fekete nadrág tökéletesen simult vékony lábaira és fenekére egyaránt, a hozzá felvett kigombolt zakó, és a nadrágjába betűrt ing pedig csak fokozta a hatást. Mi lett volna, ha… Jó, ezt inkább ne feszegessük, túlságosan is elkalandoztam.

Halk sóhaj szökött ki ajkaim közül.

Megértettem, hogy a nők miért találják olyan vonzónak, ha egy férfi alkalmi ruhát visel.

– Remélem, a csajok is úgy fognak falni a tekintetükkel, mint most te – mondta, de csak később jutottak el szavai az agyamig. Ezt követő kacagása ébresztett rá arra, hogy már percek óta nem csináltam mást a bámulásán kívül.

Kínos.

– Bocs, Baek, megmozgatod a fantáziámat – vontam vállat, tettetett komolysággal felpattantam az ágyról, és a saját szekrényemhez mentem. Próbáltam menteni magamat, ezért az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha beszállok én is a játékába.

– Ha már itt tartunk… Nem ártana felöltöznöd, mert így elég… szóval…

– Szexi vagyok, mi? – sandítottam rá a behajtott szekrényajtó elől, mire csak bólintott. Egyetlen egy boxer volt mindaz, ami takart csupasz testemből valamit, így szegény pára azt sem tudta, hogy hova nézzen. Elvigyorodtam, szemétkedésem csúcspontját megtoldottam egy felé küldött puszival, és hogy ne legyen elég neki ennyi, nyelvemet végigvezettem felső ajkam vonalán egy kacsintás kíséretében. Hangos nevetés bukott ki belőlem, miután Baekhyun szó szerint rám csorgatta a nyálát.

– Látod? Nekem nem is kell felöltöznöm. Már most látom rajtad, hogy legszívesebben r—

– Nem látsz te semmit, idióta!

Belém fojtva a mondat további részét, hozzám dobta a szekrényéből hirtelen kikapott pólóját. Váratlanul ért, és nem tagadom, megijesztett vele.

– Fáj az igazság? – nyúztam tovább, hiszen Baekhyun csesztetéséből sosem elég. Feszült sóhaja jelezte számomra, hogy nemsokára végzek az összes idegszálával.

– Mindjárt neked fog fájni valami, de az nem az igazság lesz – morogta orra alatt, és hirtelen kaptam még egy pólót az arcomba.

Egy mosolyt intéztem Baekhyun felé, majd a szekrényből kivéve egyből az ágyra fektettem az öltönyömet. Szobatársamhoz hasonlóan nekem is egy lábhoz simuló nadrág alkotta a szett alsó részét. Az inget betűrtem, a zakót pedig rávettem, és csak két helyen gomboltam be középen. Mikor már kezdtem volna örülni, hogy kész vagyok, éreztem, hogy valami még hiányzik, és ez akkor tudatosult bennem száz százalékosan, mikor belenéztem a tükörbe. Több perces gondolkozás után jutott csak eszembe, hogy lehet, tudok valamit a hiányzó nyakkendő hollétéről. Kezeimet magabiztosan csúsztattam a zakó zsebeibe, majd egy félmosoly görbült arcomra, amint ujjaimmal kitapogattam a finom anyagból készült kiegészítőt. Jobb kezembe vettem, felemeltem a fejemet, egyenesen farkasszemet néztem önarcképemmel. A gumis szalagot széthúztam, ezáltal könnyen rá tudtam húzni a nyakamra, nem akadt el koponyám felénél. Az ing gallérja alá rejtettem, a masni pedig megkapta az előkelő pozíciót, eltakarva ezzel a legelső fehér gombot. Szerencsére már olyan sokszor használtam, hogy a rugalmas anyag az idő múlásával kinyúlt, és már nem éreztem a fojtó érzést, mint a legelső alkalommal.

– Na, milyen? – sandítottam Baekhyunra, és végigsimítottam a zakó anyagán.

– Egész jó.

– Háháhá – vigyorogtam önelégülten, a tükörhöz visszafordulva még megigazítottam magamon az öltözékemet. Szerintem… Eszméletlenül festettem.

Mr. Park, akárcsak egy előkelő úriember, aki után a lányok háromszor is megfordulnak. Ó, igen!

– A fodrász hatra volt megbeszélve, és most van öt óra harminckét perc – adta a helyzetjelentést Baekhyun.

– Nincs messze, nem? – néztem rá felvont szemöldökkel, majd még egy utolsó pillantást vetve magamra, becsuktam a szekrény mindkét ajtaját.

– Múltkor negyed óra volt busszal.

– Szuper, akkor indulhatunk is.

– Várj! – Határozott hangja megállított. – Mit beszéltünk meg a srácokkal, mikor találkozunk?

– Konkrétan nem beszéltünk meg semmit.

– Akkor majd útközben kitaláljuk.

Mindketten felvettük a fekete cipőnket, jó melegen felöltöztünk és elindultunk a közeli buszmegállóhoz. Majdnem a koliban felejtettem a pénzt és a telefont, de nagy szerencsémre még idejében kapcsoltam, és visszamentem értük. Szerintem mondanom sem kell, futottunk a buszmegállóba, hogy elérjük a legközelebbi járatot. Nagy kő esett le a szívemről, mikor ugyanabban a pillanatban értünk oda, mint a busz. Felszálltunk, elfoglaltunk egy kétszemélyes helyet, és a negyed órás út folyamán egyszer sem szóltunk egymáshoz. Nekem jól esett csendben lenni, Baekhyun pedig lebeszélte az estét a srácokkal. Mikor a megérkeztünk a célnak kitűzött megállóba, leszálltunk és elindultunk a fodrászüzlethez. Még az előzőhéten bejelentkeztünk mindketten, szóval nem kellett ott kuncsorognunk, hogy vegyenek fel a listára. A pár perces séta alatt megtudtam Baekhyuntól, hogy Jongin anyukája fodrász, és ő csinálja meg a többiek haját. Mielőtt még reklamálni tudtam volna, hogy elhozott az isten háta mögé, azt mondta, ahova mi megyünk, az egy nagyon jó üzlet, és amúgy is hat fiú haját több idő lett volna megcsinálni egy embernek, ott meg két fodrász vesz minket kezelésbe, hogy időben meglegyünk. Ezek információk birtokába jutása után úgy éreztem, nincs okom a panaszkodásra.

A fodrászszékben ülve döbbentem rá arra, hogy az ott töltött idő alatt csupán egyszer kérdezte meg a nő, hogy mit szeretnék pontosan. Annyit feleltem, hogy praktikus legyen, amúgy meg rá bízom. Nem akartam kétségek közé hajszolni, biztos volt már sok olyan vendége a mai nap folyamán, aki fél óráig magyarázta a különböző lehetőségeket a hajával kapcsolatban. Megkímélve a hosszas gondolkozástól, imádkoztam, hogy olyan legyen, amilyet a kollégiumban elképzeltem. A hatás kedvéért még a szemeimet is lehunytam, hogy meg meglepetésként érjen a legvégén. Persze az ideiglenes vaksággal nem járt együtt a némaság, szóval tartva a nénit (és Baekhyunt is), be nem állt a szám. Lehet, csupán azért beszéltem annyit, mert ideges voltam, és ahogy belegondoltam, hogy hova megyünk az este, izgatottabb lettem, nem tudom. Baekhyun halk kuncogása volt beszédem háttérzaja.

– Kész! – jelentette be megkönnyebbülve a fodrász, rá pár pillanatra pedig már én is megszemlélhettem az alkotását.

– Hűűűűűű – ámulva másztam bele a tükörbe, minden egyes nézetből szemügyre vettem a beállított frizurámat. Nem történt akkora ordináré változás, de nekem ez valahogy még is nagyon-nagyon tetszett. (Biztos azért, mert soha nem hordtam máshogy a hajamat, csak félig a szemembe lógva.) Az alapjáraton homlokomat takaró tincsek most az ég felé meredtek a szokásos elválasztástól jobbra, míg baloldalt – szerencsére – nem lett lenyalva, némi tartást kapva, vagy fél kiló hajlakk rá lett fújva.

– Örülök, hogy tetszik.

– Köszönöm, nagyon jó lett!

A következő másodpercben Baekhyunra irányult a figyelmem. Az elválasztásnál volt neki is megigazítva, ezen kívül más eltérést nem tapasztaltam. De nem is kellett volna neki több. Lehengerlő volt.

A fodrász nénik voltak olyan kedvesek és az elkészített munkák teljes árának a tizenöt százalékát elengedték. Baekhyunnal nem győztünk hálálkodni, és egy utolsó meghajlás után, visszaöltözve a meleg cuccainkba, elhagytuk a fodrász szalont. Utunk ismételten a buszmegállóba vezetett.

– Nem tudtak ellenállni nekünk – dünnyögte elégedetten Baekhyun a sálja mögül. Arcomra egy hatalmas vigyor kanyarult, jobb kezemet felé nyújtva mutattam, hogy csapjon bele. Az utca sötétjében lepacsiztunk, hangos nevetésünk követte mindezt.

– Fél hét múlt, ami azt jelenti, hogy ha visszaértünk, még be tudunk ugrani a koleszba – mondta a kétfős csapatunk informátor fele.

– Rendben.

A megbeszélt esti „kettőig-nem-fogok-ellátni” terv ugyanis úgy szólt, hogy fél nyolckor találkozunk a park kollégium felőli bejáratánál. Nem tudom, miért pont ott, Baekhyunék szervezték. (Nekem beleszólásom egyáltalán nem volt, de mindegy, ez nem fontos.) Szóval a csapat egyesülésekor iszogatunk kicsit a természet lágy ölén (elvileg Jongin szerzett valami jó cuccot, szóval nem lesz gond), aztán pedig még két lábon megpróbálunk eljutni a bálig, ahol szintén iszunk, partizunk és csajozunk, majd ha kiéltük magunkat, tovább állunk… még piálni. Hát igen, ilyenek egy tökéletes este alaposan megszervezett részletei. Már az eleje kecsegtetőnek bizonyult, hát még milyen lesz az egész kimenetele! Egy pillanatra még izgulni is elkezdtem, holott nem szokásom az ilyesmi.

A buszon ülve volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy bármi legyen, nem én leszek a legjózanabb, mert nem fogom megint elviselni, hogy ezzel csesztetnek egy héten át. Na, meg az a fail eset, azzal a lánnyal… úristen! Na, olyan sem lesz többet.

– Állj föl, Chanyeol! Most szállunk.

A félig felfogott mondatok hallatán felpattantam a helyemről, és a megszokott alacsony termetű fiú mellé sétáltam. Kicsit úgy éreztem magam, mintha el lennék varázsolva. Pedig még nem is ittam semmit se.

A buszt magunk mögött hagyva, a hideggel véres csatát vívva szedtük a lábunkat a kolesz felé vezető úton. Sokat beszéltünk (bár igazából csak én hisztiztem, hogy fázok), nevettünk (pontosabban Baekhyun nevetett a nyomoromon), és átrágtuk magunkat az esti programon még egyszer, de nem utoljára.

– Olyan jó meleg van itt, nem akarok még egyszer kimenni – vágódtam le az ágyamra. Ezen a napon már vagy tizedszerre csak azért szólaltam meg, hogy Baekhyunnak sírjam el a bánatomat. Biztos voltam benne, hogy a Pokol legaljára kívánt ilyenkor.

– Ne aggódj, Yeol – mosolygott féloldalasan. – A park után már tök mindegy lesz neked.

– Bírom a piát, ha arra akarsz célozni.

– Jongin azt mondta, hogy nagyon jóféle az a valami, és ahogy őt ismerem, Kyungsooval már tuti, hogy megkóstolták.

– Szerintem nem – mondtam határozottan. Tekintetemmel az ágy feletti mennyezetet vizslattam, ujjaimmal alhasam tájékán doboltam.

– Fogadunk?

– Fogadjunk.

– Ha nyerek, megcsinálsz akármit, amit csak akarok, és ha te—

– Ha pedig én nyerek, térdelni fogsz előttem egész éjjel – fejeztem be helyette a mondat rá vonatkozó részét, miközben fejemet egy kicsit megemeltem. Mindenképp látni szerettem volna a reakcióját.

Harsány nevetésem törte meg a szobára telepedett csendet, tenyeremmel automatikusan ütöttem a védtelen és ártatlan takarót, ami jelen esetben nem szolgált rá a „büntetésére.” A várt hatás nem maradt el, a fiú álla a parkettát súrolta, megrökönyödött képére szinte rá volt írva, hogy „SOKKOLVA”. A nap egyik fénypontjaként tüntethettem fel a képzeletbeli naplómban ezt a pillanatot.

– Ilyenkor tudod, mit csinálnék? – szűrte fogai közül ingerülten, a távolságot vészesen csökkentette közöttünk. Menten lefagyott a mosoly az arcomról. Pillanatok múlva beugrott egy kép a temetésemről, és hogy a sír felett Baekhyun ördögi kacajától zeng az egész temető. Ha szemmel ölni lehetett volna, most tényleg ott feküdtem volna abban a koporsóban.

Mikor cipőnk orra összeért, megállt, szúrós pillantásokkal illetve, beszédre nyitotta ajkait.

– A farkadat tuszkolnám a szádba, hogy rá gyere, mekkora egy faszfej vagy, te!

– Hé-hé, állítsd le magad! – érintettem mellkasához a jobb kezemet, miután ülésbe tornáztam magam. Tenyeremben éreztem szívének heves dobogását, és ekkor tűnt csak föl, hogy nyakán az erek szemmel láthatóan kirajzolódnak. Két felvetésem volt. Egy; vagy ennyire felidegesítettem; kettő; vagy ennyire felizgult az elképzelt jelenetre, ahogy előttem térdel, és… jó, igaz, szerintem is inkább az első opció.

– Nem akartalak felhergelni, bocsi. – Bűneimet bánva felegyenesedtem, közelségének hála, arcunk között alig lehetett tíz centiméter távolság. Nem tántorodtam meg, és ő sem fújt visszavonulót. Heves szuszogását éreztem bőrömre csapódni, gyémántként csillogó íriszeit nem hagytam felülkerekedni, álltam a sarat, és kész voltam győzni ebben a párbajban.

– Hányféleképpen öltél meg? – kérdeztem halkan, nyugalmat sugárzó mosollyal az arcomon. Mintha meginogott volna, de tényleg csak mintha. Mimikája azonban nem változott, ezzel egyetemben beszélni sem volt hajlandó.

– Hm?

– Eddig negyvenhat, úgy, hogy még a kínzást és a kikötözést nem számoltam bele.

– Ú, de brutális valaki.

– Ha rólad van szó, kedves Park Chanyeol.

– Szóval durván szereted…

– Nagyon durván.

– Jó, mert én is – suttogtam komolyan, alsó ajkamba harapva csak nagy nehezen sikerült visszafojtanom a feltörekvő röhögőgörcsömet. Ahogy észrevettem, Baekhyun sem volt jobb helyzetben, azonban lelkének tükrében felfedeztem egy teljesen másfajta csillogást. Olyan… más volt. Nem tudom szavakkal kifejezni.

– Úgy utállak – majd megölelt, mielőtt ténylegesen a végére jutottam volna az elemzésnek. Lehet jobb is, hogy nem hagyta? Lehet, de ezt már sosem tudjuk meg.

– Ó, te – nevettem végül, karjaimat szorosan fontam teste köré. Romantikus pillanatunkat telefonja zavarta meg. Elhúzódott tőlem, majd zsebéből előhalászva a mobilt, kinyomta az ébresztőjét.

Cseles.

– Induljunk, nem akarom, hogy nélkülünk rúgjanak be – mondta, és az ágyára hajított kabátot újból magára tornázta. Én is hasonlóképpen cselekedtem.

A szobát nyitó kártyák közül a biztonság kedvéért mind a kettőt elvittük. Az egyik az ő kabátzsebébe lett süllyesztve, míg a másik nálam melegedett a papírzsepik tengere fenekén. A liftben állva megszámoltuk a pénzüket, és úgy tűnt, bőven elég ahhoz, hogy elfelejtsük a mai napra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és egyáltalán melyik nembe tartozunk.

Vonakodva léptem ki a kollégium melegéből a kinti, vérfagyasztó hidegbe. Baek a szokásossal biztatott: „Pár perc múlva már azt sem tudod, mi az a hideg”.

– Sziasztok! – köszöntünk kórusban Baekhyunnal, mire a jelenlévők közül mindenki üdvözölt minket. Jongin anyukája remek munkát végzett, a srácok egytől egyig remekül festettek; Jonginnak is fel lettek állítva az elől sorakozó tincsei, sötétbarna haján alig látszott a hajlakk fénye. Luhan szemöldökét még takarták hajszálai, de íriszeibe már pont nem lógtak bele, és ahogy megállapítottam, egy pici tupírt is kapott, hogy legyen valami tartása az egésznek. Sehun szőke fürtjei szigorúan simultak egymáshoz homloka előtt, ám a monoton rend mellett még is volt benne valami laza, sehunos. Lehet azért, mert azt a hatást keltette így első ránézésre, mintha kissé kócos lenne. (Ahogy a csajok mondanák, olyan dögösen kócos.) Tényleg jól nézett ki. Kyungsoo ébenfekete haja olyan volt, akár Jonginé, de szerintem kissé kerekded arcához sokkal jobban illett ez a fazon. Hatalmas szemeihez, karakteres, vastag szemöldökéhez és dús ajkaihoz társulva az újdonsült frizura, olyan durván jó összhangban voltak egymással, hogy egy pillanatra még le is döbbentem, mikor felé irányult minden figyelmem.

– Na, most hogy már így együtt a csapat, kezdődhet az este! – szólalt fel Luhan, mire mindegyikünk arcára egy hatalmas mosoly kerekedett.

Mivel a park bejáratánál se híre, se hamva nem volt egy padnak sem, ezért megindultunk a zöldöves terület gyomrába. Időközben előkerült az a bizonyos ital, amit Baekhyun annyira nagyon emlegetett a nap folyamán, és hirtelenjében el is lett felejtve az eredeti, padkeresős terv. Lehúzódtunk a járdáról, és Jongin mindenki hatalmas örömére, kinyitotta az este kezdő italát.

– Ki kezdi? – kérdezte, mikor tekintetét végigvezette a csapaton.

– Szerintem te, ha már te hoztad – mondta Luhan.

– Ez esetben…

– Várj! – állítottam meg Jongint, aki ijedtében majdnem magára öntötte az egészet. Mikor minden figyelem rám összpontosult, elmosolyodtam.

– Kyungsooval megkóstoltátok? – lopva eközben Baekhyunra sandítottam, és láttam rajta, hogy leesett neki a tantusz.

– Nem…

– Pedig akartuk! – mondta Kyungsoo, és hirtelenjében mind az öt szempár rá irányult. (Pontosabban csak négy, Jongin inkább a távolba meredt, mosolyogva.) – De tudod, ha már megbeszéltük, hogy együtt kezdjük el, akkor együtt kezdjük el.

– Helyes! – villantottam egy ezer wattos mosolyt Kyungie felé, majd feltűnésmentesen oldalba böktem Baekhyunt és rákacsintottam.

Nyertem.

– Akkor gyerekek, az estére. – Jongin visszatérve közénk, a magasba emelte az üveget, és nagy mosolya után meghúzta annak tartalmát. Jóféle cucc lehetett Jongin arcából ítélve. Körbe-körbe adogattuk egymás között; Jongin Sehunnak, Sehun Luhannak, Luhan nekem, én Baekhyunnak, Baekhyun Kyungsoonak, és innen pedig kezdődött minden elölről. A felvetésem az itallal kapcsolatban száz százalékig pontos volt. (Attól eltekintve, hogy a nevét nem tudtam meg, szóval elneveztem Anonymusnak.)

Az utolsó körnél már nagyon nem érzékeltem az időjárási viszontagságokat, bár inkább volt melegem, mint hidegrázásom. A bandán végignézve, ez mindenkiről elmondható volt, ugyanis egymás után húzták le a kabát cipzárját, vagy velem együtt gombolták ki azokat a fránya gombokat, amik valamiért nem akartak rögtön kibújni a lyukból.

– Ha olyan szerencséd lesz a lányokkal ma, mint ahogy előbb azokkal a lyukakkal…

– Ne folytasd – intettem le Sehunt, ki (szokásához hívően) az én vérem szívásával kezdte az esténket.

– Ah, ne mááár!

– Mi az? – kérdezte Luhan Baekhyuntól, a vállára csúsztatta jobb kezét. Na, már most ezek ketten olyanok voltak, mintha egymásba kapaszkodva támogatnák a másikat.

– Chanyeolnak mondtam, hogy tök sok mindent meg akarok nézni a gólyabál elején, és… és most… nem fogom látni!

– Ne aggódj – mondta határozottan Luhan. – Elmegyünk, és megnézünk MINDENT.

– Odaérünk?

– Ha sietünk, szerintem, ja.

– Ne már! Ne menjünk már! – ellenkezett nagy hévvel Sehun, hyungja karját menten elkapta.

– Jó, akkor ne menjünk.

– De én akarok! – erőszakoskodott Baekhyun, és hozzám közelebb lépve, lerázta magáról Luhan kezét.

– Akkor szavazzunk – hozta fel a nagyszerű ötletet Kyungsoo. Ebben mindenki benne volt, kivéve persze egy személyt, aki váltig állította, hogy nem fog megváltozni a véleménye, szóval nincs értelme szavaznia. Borzalmas.

A jelenlévők közül egyedül Luhan tette fel a kezét amellett, hogy menni szeretne Baekhyunnal, míg én csak félútig engedtem a magasba a voksomat.

– Chanyeol, kérlek! – meresztette rám hatalmas, barna szemeit, a meggyőzés legmegszokottabb fegyvereként. Tehetetlenül pillantottam körbe a csapaton.

– Figyelj, Baek, nem tudom…

– Mit akartok itt csinálni? – kérdezte hirtelen, pár tónussal hangosabban.

– Elmegyünk kocsmázni még.

– De akkor már nem engednek be!

– Honnan veszed?

– Miért, te beengednél hat részeg embert egy ilyen fontos eseményre?

– Nem mindegy, hogy kintről érkezik, vagy bentről távozik a részeg diák? Amúgy is – lökte oda Sehun az ő szokásos stílusában. –, ki mondta, hogy mi azok vagyunk? Úgy nézünk ki?

– Ó, istenem – ez Kyungsoo volt. Totál átérezte a helyzetemet, mert én is kábé ennyit tudtam volna csak hozzáfűzni a hallottakhoz.

Egy kisebb nézeteltérésből aprócska vitává nőtte ki magát a szituáció, amibe már kénytelen voltam én is beleszólni.

– Elég! Gyere akkor basszus, csak hallgass már el! – ragadtam karon a sipákoló Baekhyunt, majd célirányosan beazonosítottam a parkból kivezető utat, és határozottan megindultam előrefelé, magam után húzva a fiút.

– Bíztam benned, Chanyeol – kacarászott szobatársam, látszólag jó kedve volt már. Ugyan én is elmosolyodtam, de meg tudtam volna fojtani akaratos és erőszakos természete miatt.

Alig telt el pár perc, a hatalmas fák rejtekéből kiértünk a betondzsungelbe. Ezzel egy időben hangos trappolást hallottam magunk mögül, de nem volt kedvem megfordulni, így tovább baktatva, át az úttesten, végig gyalogolva a zebrán, az egyetem felé vettem az irányt. Gyalog a kollégiumtól tíz percre volt, szóval akkor, abban a helyzetben kapóra jött a kevéske táv.

– Hyung, Chanyeol süket – csendült fel hátam mögül Sehun sértett és zihált hangja, amint Luhannak beszél rólam. E kis párbeszédből arra következtettem, hogy egész úton az én nevemet kiabálta. A fiú határozottan egyet értett az ő kis kedvencével, majd az út további részében szóval tartották egymást. Baekhyun idővel kihúzta csuklóját a karmaim közül, és normál tempóját behozva, szorosan mellettem gyalogolt. Mind a hatan jártattuk a szánkat, szerintem tőlünk zengett az egész utca.

A portához értve belépőt kellett fizetnünk, ami szerencsére nem volt olyan húzós összeg, hogy ne férjen bele a keretbe. Csak később esett le, hogy ha nyolc előtt jövünk, olcsóbban megússzuk, de mivel úgy fél kilenc tájékán estünk oda, szinte a dupláját nyúlták le tőlünk. Mindegy is, ez már akkor nem volt lényeges.

Az előcsarnokban ment a zene, a fiatalok többsége csak beszélgetett egymással, egy-két merészebb tanuló pedig már ott ugrált a többiek között, a táncparkett ördögének képzelve magát. Vicces volt… bár annyira nem, mikor Luhan is akart menni, táncolni. Sehun fogta vissza, kinek arcáról semmit nem lehetett leolvasni, hogy most mérges, boldog, dühös, jó kedve van, vagy egyszerűen csak halálra unja magát.

A díszaulába érve, pont a megnyitó záró mondatára toppantunk be. Baekhyun csendben kiverte a hisztit, hogy ő ezt is látni szerette volna, de még mielőtt hangosabban kaptuk volna az ívet, Kyungsoo elhallgattatta a fiút. A következő a programlistán, a gólyaeskü volt. A helyszínen tartózkodó diákoknak a jobb kezüket mellkasuk bal felére kellett helyezni, és egy végzős diák után kellett mondani az esküt. A hat fős bandánk a beszédkészségét még nem veszítette el, így tökéletesen elismételtünk mindent az elhangzottak után. Hosszú volt, a végére már szinte csak tátogtam (ahogy észrevettem Sehun és Luhan is így volt), míg a mellettem álló Baekhyun csillogó szemekkel mondta tovább Kyungsooval és Jonginnal karöltve, képviselve ezzel az egész csapatunkat. A végszó után tapsviharral zárult az eskü. Már reméltem, hogy mehetünk tovább, de ekkor következett a keringős fellépés. Valami rémlett ezzel kapcsolatban, mintha még év elején lehetett volna jelentkezni, vagy hasonló.

– Menjünk valamerre – súgta oda Sehun, amint elkezdődött a tánc. Nagyot sóhajtva felé fordítottam a fejemet, és közelségének köszönhetően, majdnem összetalálkoztak ajkaink. Egyikünk sem tette szóvá, és ezt az apróságot figyelmen kívül hagyva a füléhez hajoltam.

– Baekhyun hisztizni fog.

– Nem baj, majd itt marad vele valaki – győzködött tovább.

Igazából nem kellett többször mondania, mert egyáltalán nem volt kedvem ehhez.

– Oké.

Sehun elhúzódott egy mosollyal az arcán, és Luhan felé súgott pár szót. Én ez idő alatt hátráltam Baekhyun mellől, aki (bár nagyon belemerült a látottakba), észrevette, hogy el akarok menni tőle, és karomat megragadva visszahúzott maga mellé. Nem tudtam elmenekülni.

Időérzékemet elvesztve ültünk az aula egyik nyugisabb sarkában, mialatt a tömeg a színpad előtt tombolt a dj által kevert zenére. A lányok többsége rázta magát össze-vissza, a srácok pedig szinte összeolvadtak szemeimben a fekete zakójuknak köszönhetően. Az imént jött vissza Luhan és Kyungsoo a táncból, hozva magukkal pár lányt. (Mintha eddig nem ültek volna köztünk elegen.)

Épp arról beszélt az egyik csaj, hogy ő már csókolózott lánnyal, és hogy az a lány milliószor jobb volt, mint bármelyik férfi a világon. Erre mindenki hangos nevetésbe tört ki, azzal a lánnyal az élen. Sajnos, már nem emlékszem a nevére.

– Ne szívass már! – mondta Jongin hitetlenkedő arccal, mire a lány részletesen elmesélte, hogy mit csináltak a barátnőjével. Férfi szemmel két nő, akik egymással játszadoznak, igen gerjesztő, és most, hogy megtudtuk a teljes sztorit, éreztem, hogy jóleső bizsergés járja át a testemet.

– Tuti, most találtad ki – nevetett Baekhyun, és egyenesen a hölgyemény arcába mutatott.

– Nem igaz!

– Akkor bizonyítsd be… ummm… Jieunnel!

– Ha ezt akarod – mosolygott a lány, és láttam az arcán, hogy tényleg meg fogja tenni. Feltörekvő izgalmam egyre nagyobb lett, a mosoly az arcomon teljes egészében kiszélesedett.

– Na, gyerünk már! – noszogatta őket Jongin is a háttérből. (Hiszen a két lány közvetlen előttem ült, én így testközelből lehettem szemtanúja az eseményeknek.) Jieun vonakodva hajolt közelebb csókpartneréhez, aki a következő pillanatban megállította a vállánál fogva.

– Ez így nem oké! – nézett körbe a nagy létszámú csapaton. – Csak akkor csókolózok Jieunnel, ha Jongin is Luhannal!

– Én nem! – tiltakozott Luhan kétségbeesetten.

– Sehunnal is mindig megtaláljátok egymást, most nem mindegy akkor? – nézett rá kérdőn Baekhyun, szemöldökét az égbe emelte. Luhan határozottan megrázta a fejét.

– Akkor így én sem csinálom…

– Akkor majd én! – szólalt fel hirtelen Baekhyun, az izgatottságát nem tudta volna leplezni. Nevetve vándorolt tekintetem a vállalkozó szellemű fiúra.

– Jó! – nevetett Jieun. – Jonginnal, vagy…

– Chanyeollal! – kiabálta oda Sehun.

– Oké, Chanyeollal. Megegyeztünk?

– Benne vagy? – fordult felém Baek, arcán egy elégedett mosollyal. Ha ez az ára, hogy leszbikus csókot lássak, akkor bármikor, mondtam volna, de e helyett inkább csak vigyorogva bólogattam. Baekhyun lepacsizott mindkét lánnyal, és a következő jelenet már az volt, ahogy ajkaikat összeérintve apróbb puszikkal halmozzák el a másikat, idővel csókká teljesedett ki aprócska játékuk. Hatalmas ujjongás vette körbe őket, nevüket kántálva biztattuk mindkettejüket, hogy még tovább merészkedjenek, ugyanis a sima csók nekünk nem volt elég. Szerencsére már Jieunben és a másik lányban is volt annyi pia, hogy minden gátlásukat levetve, egymás nyelvét tuszkolják át a másik fél szájába. Gerjesztő és isteni látvány volt, nadrágom egy pillanat alatt igen szűkössé vált a kialakult helyzet miatt, de sajnos az érzés hamar megszűnt, ahogy a csóknak is vége szakadt. Tapsvihar követte mutatványukat, arcukra volt írva, hogy büszkék voltak a vakmerőségük okozta leszbikus csók miatt.

– Oké, fiúk, ti jöttök! – nevetett Kyungsoo, és abban a pillanatban előkapta a telefonját. – Ezt muszáj felvennem!

Ahogy ezt kimondta, mi lettünk a figyelem középpontja. Nevetve fordultam Baekhyun irányába, és látva, hogy ő már mosolyogva a sarkán ült, én is olyan helyzetbe vágtam magam. Felemelkedtem egy kicsit, és húztam magammal őt is. Közelebb hajolt hozzám, bal kezét végigvezette karom vonalán, míg jobb tenyerét a tarkómra simította. Én eközben derekán pihentettem mindkét kezemet. Nyakát kinyújtva „ágaskodott” a csókért, és szemeiben ez alatt ismét megláttam azt a csillogást, amit a kollégiumi szobában aznap délután. Máshogy nézett rám, mint általában, de még mielőtt tovább boncolgattam volna a felfedezésemet, ajkaink szépen lassan összetalálkoztak. A tömeg kiabált, nevetett, de amint mindketten egyszerre mozdítottuk meg a fejünket, egybemosódtak a külvilág zajai. Puha párnái észbontóan finomak voltak, csókja egyszerre volt kellemes és vad. Nyelve már az elején utat tört magának, így volt lehetőségem arra, hogy selymes izmát megízlelve, még jobban élvezzem a csókunkat. Sokszor próbált felülkerekedni rajtam, de egyik alkalommal sem hagytam magam, amit egy-két száj- illetve nyelvharapással díjazott. Kábultan simogattam oldalát, míg az egyik kezemet felvezettem a nyakához. A tarkójánál óvatosan tincseibe túrtam, és elmosolyodtam, amint jóleső sóhaját a számba engedte. Nem tudom, mennyi ideig lehettünk egymásba gabalyodva, teljesen megszűnt létezni a világ abban a kis időben.

Hevesen lüktető szívvel váltam el tőle, és az első dolog, amit láttam, az a hatalmas és elégedett mosolya volt. Szerintem, nekem is hasonló reakcióm lehetett a csókot követően.

– Olyan szexi voooolt! – hallatszódott az egyik lány véleménye, amit sorra követett a többi is.

Nevetve borultunk össze Baekhyunnal egy „Ez jó volt” mondattal.
Tényleg jó volt…
Eszméletlen jó volt!