9. Fejezet

A gitár húrjait lassan pengettem, szemhéjaim eközben csukva voltak, alsó ajkamat fogaim fogták közre. Észrevétlenül még dülöngéltem is jobbra-balra, de ez nem volt annyira feltűnő, mint az arcomra kiülő érzelmeim. Szívfájdalmamat csak így tudtam enyhíteni, így sikerült lenyugtatni a bennem tomboló haragos dühkitöréseket, amik hatalmukba kerítettek, mihelyst egy bizonyos személyre gondoltam.

Közérzetemhez tökéletesen passzolt a melankolikus dallam. Mikor rossz passzban voltam, így adtam szabad utat az érzéseimnek, és vezettem le a feszültségemet. Egy röpke fél órás játék után mindig jobban éreztem magam, de ez most valahogy más volt. Már közel egy órája gitároztam és dúdoltam is néha hozzá, de semmi. Nem éreztem, hogy felszabadultabb lettem volna. Nem éreztem semmit, és ez aggasztott a legjobban. Ha már a szívszerelmem sem segít rajtam, akkor ott bizony hatalmas nagy baj van.

– Értékelem a tehetségedet, meg minden, de nem hagynád már abba? – mordult fel szobatársam idegen hangján, mire egyből megálljt parancsoltam az ujjaimnak. Semmitmondó tekintetemet ráemeltem, komolyan fürkésztem kerekded arcát, min most a düh megannyi formája váltakozott.

– Ha valami nem tetszik, el lehet menni.

– Már egy hete ugyanezt a dallamot játszod. Úgy érzem magam, mintha valami temetésen lennénk, vagy rosszabb. Ennyire nem bukhatsz ki, hogy Baekhyun elment.

– Elmenekült – pontosítottam.

– Miért mindig a lényegtelen dolgokat ragadod ki a mondataimból? – szörnyülködve csukta össze a vastag könyvet Kyungsoo, majd törökülésbe vágva magát bámulni kezdett.

– Mert jelenleg ezen van a hangsúly. Elmenekült előlem úgy, hogy még annyit sem mondott, hogy „Cső, te paraszt, nem kellesz már nekem ”, vagy hasonló.

– Ha annyira nagy barátod, mint ahogy állítod, akkor egy szobacsere nem a világ vége. Jongin és én már ezer éve ismerjük egymást, a legjobb barátok vagyunk, és még sem neheztelek rá, amiért beleegyezett ebbe.

– Azok ti vagytok – morogtam orrom alatt. – Alig három hónapja ismerem Baekhyunt, és az más. Most úgy érzem, mintha hátba szúrt volna azelőtt, mielőtt még bizalmasabb lett volna a kapcsolatunk.

– Beszéltél már vele?

– Kerestem, de nem volt rám kíváncsi, vagy nem volt a szobában.

– Biztos van rá megfelelő magyarázat, hogy mit miért tesz. És még mielőtt mondanád, fogalmam sincs, hogy mi az, ezt csak ő tudhatja. Ha nem árulja el, akkor sajnos így jártál.

– Hogy te milyen jó fej vagy, basszus – mosolyogtam rá cinikusan, majd az ágyról felállva eltettem a gitáromat a tokjába. Most nem állítottam a szekrény mellé, a takarón hagytam, hiszen ki tudja, mikor jön rám megint a búskomor hangulat.

– Hova mész? – kérdezte Kyungsoo, hangja aggodalmat sugárzott.

– El.

– Konkrétabban?

– Levegőzni.

– Chanyeol…

– Most hagyjál, jó? – sandítottam rá, miközben belebújtam a bakancsomba. Nyakam köré tekertem a kötött sálat, a kabátot (mint utolsó ruhadarabot) végül magamra vettem.

Még mielőtt kiléptem volna, visszafordultam Kyungsoo felé.

– Ez nem ellened irányul. Nem okollak és hibáztatlak téged, sajnálom, ha sokszor így jön le. Baekhyun viselkedését nem tudom hova tenni, és felemészt a tudatlanság.

Még mielőtt meg tudott volna szólalni már rég a hosszú folyosón sétáltam. A szomszédos szobából hallottam egy kisebb veszekedést Luhan és Sehun között. Nem tulajdonítottam sok figyelmet nekik, egészen addig, míg meg nem hallottam a saját nevemet, rá pár pillanatra pedig Baekhyunét. Megtorpantam, egy-két lépést visszakoztam, és az ajtótól bő fél méterre megállva már hegyeztem is a füleimet.

– … Mert nem akarja, hogy elmondjuk neki. – Kétség kívül ez Sehun volt.

– Mondanám, hogy megértem Baekhyunt, de nem tudom… Yeol lelki világában tesz kárt ezzel.

– Chanyeol erős srác, ne védd már őt folyton!

– Miért utálod ennyire?

– Nem utálom.

– Akkor legalább most az egyszer ismerd be, hogy Baekhyun viselkedése nem normális. Ha szeretsz valakit, mellette vagy, és nem hagyod el!

Csend lett.

Nem tudtam, mi fog következni ezután, ezért jobbnak láttam tovább állni. Eredetileg lépcsőzni akartam, de lustaságom aznap is győzelmet aratott felettem, így hát a liftet választottam. Az újdonsült információkat emésztgetve doboltam jobb lábammal, mialatt tekintetemmel a számokat vizslattam, amik csökkenő sorrendbe felgyúltak, mikor az adott szintre ért a kabin. Hamarosan a lift megállt, a két ajtó pedig kinyílt előttem. Kiléptem, a kabátzsebemből előhalászott fülhallgatóval pedig kizártam a külvilág zajait. A telefonon kerestem valami zenét, és elindultam a nagy ajtók felé.

Már a lift előtt állva kiszúrtam, hogy két alak közeledik a kollégium épületéhez. Legbelül tudtam, kik azok, de még sem akartam elfogadni. Azonban a felvetésem beigazolódott, amint elmentem egy nálamnál alacsonyabb, és egy majdnem velem egy magas srác mellett. Halkan köszöntöttem őket. Jongin arca felderült abban a kis időben, míg tekintetünk találkozott, Baekhyun viszont zavartan fordította el a fejét, mielőtt még neki szenteltem volna minden figyelmemet. Csak egy pillanat, de elég volt ahhoz, hogy a szívem darabokra hulljon. Utána akartam nyúlni, de karom nem mozdult. Kiabálni akartam, hogy végre észrevegyen, de egy hang sem jött elő. Nem voltam rá képes, pedig minden porcikám erre vágyott. Hagytam végül, hadd menjen. Egy hét után ennyit kaptam tőle. Még elutasítóbb, és a jelek szerint látni sem akar. Fantasztikus.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, már a kinti hidegben bóklászok, könnyáztatta szemekkel, és hangosan dübörgő zenével. Ekkor pár másodpercre megállt a szám, kis időn belül pedig folytatódott. Kihúztam jobb zsebemből a telefont, a képernyőre meredtem. Üzenetem érkezett. Jongintól. Vonakodva nyitottam meg.

„Ne emészd magad. Nem te tehetsz róla. Nem mondhatom el, de idővel majd mindent tudni fogsz. Ne búsulj, okay? Hiányzik a mosolyod L”

Ujjaim hegyével kitöröltem szemeimből a jéghideg könnyeket, nagy levegőt véve elkezdtem egy válaszüzenetet írni. Annyi kérdésem lett volna Jonginhoz, hogy két kezemen nem tudtam volna megszámolni. Elvégre ő volt Baekhyunnal a nap huszonnégy órájában, ő tudhatott mindent, én nem. Neki mondta el Baekhyun a titkait, nem nekem. Igazságtalannak éreztem, de ez Baek döntése volt, én pedig nem szólhattam bele, bármennyire is akartam volna.

„A lehetetlent eddig senki nem tudta megvalósítani.”

És komolyan, csak ennyire futotta tőlem. Szánalmas voltam, hogy még Jonginnal is így viselkedtem. Nem érdemelte meg, de még is. Ezt a kettőséget nem tudom megmagyarázni. Amit ő kapott, az engem illetett. (Ebben biztos voltam.)

„Baekhyun aggódik érted.”

Elmosolyodtam. Ha aggódna, most nem itt tartanánk. Egyáltalán akkor miért hagyott magamra? Logika…

Erre már nem írtam semmit. Csak felhergeltem volna magam, és úgy kiosztottam volna mindkettőjüket, hogy azt egy életre megjegyzik.

Vonásaimat rendezve kiengedtem a bent tartott levegőt, a telefont újból nadrágom zsebébe süllyesztettem, mindent és mindenkit ignorálva pedig ismét elindultam arra, amerre lábaim vittek. Ezalatt csendben szenvedtem.

A gólyabál után Baekhyun teljesen megváltozott. Pár napig csak került, nem szólt hozzám, majd a harmadik napon azon kaptam magam, hogy Kyungsoo hatalmas szemeibe meredek mérgesen és sértődötten. Próbáltam Baekhyunnal beszélni, de semmi. Egyszerűen megfutamodott előlem, és teljességgel kitörölt az életéből. Kitartó személyiség vagyok, így hát nem is adtam fel könnyen. A csókot is említettem (igen, teljes mértékben emlékszem rá oda meg vissza is), hátha az miatt van az egész, mert akkor sajnálom, de még így se. Nem vette fel velem a kapcsolatot. A közös órákon a lehető legtávolabb ült tőlem, míg én csak is őt figyeltem, várva az isteni csodát, hogy végre felém pillantson. Persze miért is tette volna? Beszédességénél már csak a makacs természete volt nagyobb. Alapjáraton szerettem benne ezt a tulajdonságot, de most kikészített vele.

Sokat sétáltam, az eddig világosságban úszó égbolt immár feketére változott felettem. Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyit rágódni ezen az ügyön. Elvesztettem egy barátomat valamilyen hülye oknál fogva, amit nem tudok, és tessék, már is egy kész filozófus lett belőlem, annyit töprengtem rajta.

Megelégelve a tudatlanságot, egy újonnan kitervelt ötlettel a tarsolyomban siettem vissza a kollégiumba. Gyors voltam, az alapjáraton megtett két lépést most egy nagyra cseréltem, így a majd’ húsz perc a felére csökkent, és már csak arra lettem figyelmes, hogy az épület óriási üvegajtaját nyitom ki magam előtt. A lifthez siettem, de az látszólag foglalt volt, ezért a lépcsőt választottam. Nem akartam időt pocsékolni arra, hogy várjak, míg kinyílik a kabin ajtaja, beszállok, megnyomom az ötös gombot, bezáródik a két ajtó és a többi. Hamar felértem a kívánt emeletre, bár ennek meg volt az ára. A tüdőmet majd kiköptem.

Mindegy, nem érdekes. Baekhyunért bármit!

A szobaszámmal tisztában voltam, de azért az ajtókra biggyesztett névtáblákat is néztem. Hamar meg is találtam azt, amelyiken Kim Jongin, alatta pedig Byun Baekhyun neve szerepelt. Egy pillanatig haboztam, hogy kopogjak-e, vagy se, ám mire dűlőre jutottam volna, valaki rászorított a vállamra.

– Chanyeol – ejtette ki halkan a nevemet Jongin, és megpróbált elhúzni az ajtó elől.

– Beszélni szeretnék vele – mondtam határozottan, alakjához fordulva. Nem gondoltam volna, hogy így találom, ezért meglepett, hogy egész testét csak egy törölköző fedte, ami derekán volt kétszer végigtekerve. Haja is nedves volt, alig jöhetett ki pár perce a tus alól. A szokásos magasszárú cipő helyett is egy strandpapucs volt rajta.

– Mondtam, hogy majd idővel mindent megtudsz.

– Képtelen vagyok várni! – erősködtem, jobb kezemet nesztelenül csúsztattam az ajtó kilincsére.

– Yeol…

– Baekhyuntól akarom hallani! Így nem fogadok el semmiféle magyarázatot, ha nem tőle hallom.

– Olyan vagy, mint ő – morogta orra alatt, és jelezte, hogy álljak odébb, máskülönben nem tudja kinyitni az ajtót. A magánakciózásról letéve eleget tettem a kérésének, és egy lépést tettem hátra. Jongin egy hálás mosolyt intézett felém, majd benyitott a szobába.

– Mehetek fürdeni akkor?

A szívem kihagyott egy ütemet. Baekhyun volt az.

– Mindjárt, csak van egy—

– Baekhyun! – löktem arrébb Jongint, félbeszakítva ezzel a felkonferálásomat. Túl sok idő lett volna, én pedig nem akartam húzni.

– Mi…

– Te idióta pöcs! – A köztünk lévő távolságot pár lépésben letudtam, és amint elé értem, karjaim közé zártam. Kétségbeesetten szorongattam vékonyka testét, nem akartam, hogy a pillanat véget érjen.

– Chanyeol.

Hangjából áradt a döbbenet, akárcsak merev tartásából. Biztos voltam benne, hogy nem számított a látogatásomra, ezért nem is nehezteltem viselkedésére.

– Mi ez az egész? Miért csinálod ezt velem? Tettem én valami rosszat?

Kérdéseim végtelen áradata beléfojtotta az összes szót. Bár nem is kellett, hogy megszólaljon. Cselekedete is bőven elárult mindent; kezeit lassan vezette fel oldalamon, majd lapockáimon állapodtak meg.

– Minek jöttél utánam?

– Azért, mert a legjobb barátom vagy. Nem fogsz szó nélkül odamenni, ahova akarsz, és nem fogsz csak úgy egyik napról a másikra eltűnni, mintha soha nem is léteztél volna!

– Miért nem adsz nekem időt? – kérdezte halkan, és a meghitt ölelésnek vége szakadt.

– Minek?

– Erre írtam, hogy majd idővel megtudod – szólt közbe Jongin is amolyan „én megmondtam” tónusban.

– Menj el, kérlek – motyogta Baekhyun, és mellkasomra simított tenyereivel a bejárati ajtó felé kezdett tolni.

– Tettem valami rosszat?

– Nem. De ha tényleg a legjobb barátodnak tartasz, akkor kérdés nélkül vársz rám és a magyarázatomra. Addig pedig nagyon szépen kérlek, ne keress!

– Nem teheted ezt velem! – ellenkeztem, de úgy tűnt, nem ér semmit. Baekhyun túlságosan is biztos volt a dolgában, ami megrémisztett. Még is mit jelentsen ez? Miért mond nekem ilyeneket?

– Majd beszélünk – intézte Jongin hozzám az utolsó szavait, az ajtó pedig bezárult előttem.

Fel sem ocsúdtam a sokkból, már is kint találtam magamat.

Baekhyun ott, én itt.

Egy barát tényleg így viselkedik? Mert szerintem rohadtul nem! Valami megváltozott, és ez nem hagy nyugodni. Lehet, hogy Jongin keze van a dologban? Vagy Baekhyun tényleg így akar magának egy kis időt? De még is mire kell neki?

Utáltam, ha egy kérdés újabb kérdést szült, és sajnos most ebbe a helyzetbe kerültem. Mit kéne tennem?