0. Fejezet

Szerda este volt, az idő nyolc előtt járhatott pár perccel. Már vagy fél órája szobroztam egy hatalmas fa árnyékában, ami közvetlen a kollégium melletti zöldöves területen álldogált a többi óriás társa mellett, miknek lombkoronái elzárták a Hold fényeit. Egy-két parkbéli lámpa égett, a többi pedig vagy le volt kapcsolva, vagy ki volt égve. Nem szerettem sötétben lenni, de most az egyszer kapóra jött.

A jobb csuklómon viselt órára pillantottam; a kismutató már a nyolcason volt, míg a nagy a tizenkettőt érintette pont. Szemeim egyből felcsillantak, ahogy felcsendült az a bizonyos hang, minek gazdája miatt már szinte jéggé dermedtem a vastag törzs mellett.

Bal kezemből a hosszú szögekkel díszített baseballütőt áttettem a jobb kezembe, a feltűnést kerülve kikandikáltam rejtekhelyem mögül.

A szívem egy óriásit dobbant, végtagjaim hirtelenjében úgy elkezdtek reszketni, mint egy jókora kocsonyadarab. A vérkeringésem is megállt egy pillanatra, a torkomba költözött gombóccal hatalmas harcot vívtam, akárcsak az érzéseimmel. Az egyik felem azt sugallta, hogy ez a helyes megoldás, míg a másik, jobbik belső hang pedig azt, hogy oltári nagy őrültséget akarok csinálni, ne tegyem meg. Pillanatok teltek el a tudatlanság homályába veszve, azonban elég volt egyetlen egy nevet hallanom ahhoz, hogy  végérvényesen dűlőre jussak.

– Persze Baekhyun, megmondom neki! – ejtette ki tökéletesen ívelt ajkai közül Jongin, egy jókora mosollyal a – szintúgy – hibátlan arcán.

Eddig úgy éreztem, hogy majd megfagyok, ám ezek után, teljességgel perzselt minden testrészem. Dühömet addig kontrolláltam, míg a mobilját ki nem nyomta, meg nem szakította a beszélgetését Baekhyunnal. Az én Baekhyunommal.

Mély levegőt véve behunytam a szemeimet, elszámoltam ötig, majd egy „Most vagy soha” gondolattal kiléptem a fa takarásából. Izgultam, féltem, de tudtam, nincs már visszaút, ezt választottam, ezt is kell végigcsinálnom.

A hó ropogott a talpam alatt, Jongin viszont hála az égnek ebből nem hallott semmit. Zenét hallgatott, mint szokás szerint a nap huszonnégy órájában.

Épp egy olyan hét-nyolc méter következett, ami teljes sötétségbe burkolózott, így nem tétovázva, kihasználtam az alkalmat, és egy igen halk „Bocsáss meg!” mondat után nagy erővel meglendítve az ütőt, beleállítottam Jongin hátába a hegyes, kesze-kusza szöges, általam összeeszkábált fegyvernek kinevezett tárgyat. A fiú előre esett a hirtelen jött ütéstől, fájdalmában felnyögött. Kezéből kiesett a mobilja, egyenesen a le nem takarított járdán koppant, beleolvadva a hóba.

Megijedtem, egy pillanatra átfutott agyamon az a gondolat, hogy ha még van annyira ereje, akkor segítségért kiálthat, ezért amilyen gyorsan, és reflexszerűen tudtam, kiszedtem testéből az ütőt, majd újabb, s újabb csapásokat mérve rá, addig folytattam ezt a mozdulatsort, míg a hófehér leplet át nem színezte az ő piros vére.

Az utolsó lendítés után elhajítottam az ütőt, majd Jongint a hátára fordítva leguggoltam hozzá. Zsebemből előhúzva a telefont, megvilágítottam az arcát; szájából szivárgott a vére, szemei mereven, üvegesen, bámultak előre, hajszálain megcsillantak az olvadt hópihék cseppjei. Ujjaimat a nyakán lévő verőérre nyomtam, de nem éreztem semmi lüktetést. 

Megkönnyebbültem. Elvégeztem a dolgomat.

A telefonom kijelzőjére rápillantva megláttam, hogy volt egy millió nem fogadott hívásom, az utolsó pedig alig egy perce érkezett. Feloldottam a kódot, a kis ikonra rávezetve az ujjamat konstatáltam, hogy az utolsó bejövő hívást Jongintól kaptam 20:02 perckor. A többi mind Baektől volt.

A levegő a tüdőmben rekedt, pislogni is elfelejtettem a döbbenettől. Remegő kézzel emeltem ki az immár vérrel borított hókupacból a telefonját, s megláttam, hogy volt egy üzenete Baekhyuntól. Pofátlanságnak éreztem megnyitni más levelét, de egy halott embernél ez már mindegy volt.

„Felhívtad? Kérlek, mondd, hogy felhívtad! Órák óta nem tudom elérni, fogalmam sincs, hogy hova mehetett… remélem, te több szerencsével jársz, és neked felveszi Chanyeol a telefont. Írj sms-t, oksi?”

Eltátottam a számat, a sokktól csak egy halkabb nyögés szökött ki ajkaim közül.

Baekhyun… aggódott értem… ez az jelenti… nem csak én gondolom ennyire mélynek a kapcsolatunkat...

Boldog mosolyom az arcomra fagyott, szemeim könnybe lábadtak a meghatódottságtól. 

Megérte. Teljesen megérte Jongin halála. Ha ezt nem teszem meg, nem jövök rá arra, hogy tényleg ennyire fontos vagyok Baekhyunnak...