5. Fejezet

Annak ellenére, hogy több mint egy hónap telt el a beköltözést követő estén megszervezett nagyon brutál buli óta, mi folyton felhánytorgattuk egymás előtt az akkor történt dolgokat, úgy, mintha csak tegnap lettek volna; a Sehun-Luhan párost homoszexualitás vádjával meggyanúsítottuk, Jonginnak ajánlottunk egy tökéletes állást, amit ily módon hirdettek, „Chippendale fiúkat keresünk! Ha úgy érzed, tökéletes a tested, van érzéked a tánchoz és a ritmushoz, többieket megszégyenítő csípővel rendelkezel, bátor vagy, van önbizalmad és nem vagy még idősebb, mint harminchárom, akkor ez a neked való állás! Hidd el, tudjuk, mi kell a nőnek!”

Kyungsoo semmi furcsát nem csinált, viszont egy idő után legjobb barátja kihúzta belőle, hogy azon az éjszakán bizony nem egy lány ismerhette meg a fiú állati oldalát.  Ehm, akit mások nem korlátoztak, ugyebár…

Baekhyun csak elpartizott – meg persze nekem keresztbe tett –, iszogatott, leállt mindenkivel fecsegni, szinte a fél életét elmesélte egy idegennek, a pohárhoz és minden más tárgyhoz is nagy beleéléssel beszélt, mintha azok bármikor is meg tudtak volna szólalni a gyárakból való kikerülésük óta.

És maradtam én, aki azt hitte, semmivel sem tudják őt csesztetni. Persze tévedtem, még szép, hogy belekötöttek abba, hogy mennyire józan maradtam, és amikor bepróbálkoztam volna egy csajnál, nem jött össze. Ezek tényleg úgy csináltak, mintha nem Baekhyun hibája lett volna! Gonoszak… egytől egyig, mind az öten GONOSZAK!

– Unatkozok.

– Tanulj!

– Éhes vagyok.

– Tanulj!

– Aludni akarok.

– Tanulj, nem hallod?

– Mit?

– Chanyeol, kérlek – sóhajtott egy nagyot a szobatársam, unott tekintetét rám emelte. Szemeimet megforgatva az ágyra dőltem, a plafont kezdtem fixírozni. Ujjaimmal a hasamon doboltam, egy teljesen random, saját magam által kreált kis dallamot kezdtem dúdolni hozzá.

Tényleg tanulnom kellett volna, de se erőm, se kedvem nem volt hozzá, így hát maradt a szórakoztassuk Chanyeolt opció. Nekem tetszett, de hogy Baekhyunt kezdte idegesíteni, az is biztos. Sejtésem perceken belül beigazolódott.

– Ha ennyire nem akarsz tanulni, akkor legalább maradj csendben, mert nekem a hét vége felé lesz egy zh-m, amire kellőképp fel szeretnék készülni.

– Ahj, de mit kezdjek magammal? – nyöszörögtem lányokat megszégyenítően, tisztára egy kis hisztis öt évesnek tűnhettem. Mélyről jövő sóhaja nem sejtetett semmi jót.

– Fogd magad, menj le a társalgóba, esetleg az ebédlőbe, vagy menj át Sehunékhoz, vagy… nem tudom – fújtatott, a könyvében egy egészen új oldalra lapozott.

Válaszom csak egy hangos morgás volt, az ágyról felpattanva megigazítottam a félrecsúszott paplant. Ekkor pillantottam meg a szekrény mellé betámasztott gitártokot, amit a beköltözés napja óta elő sem vettem. Szembogaraim azon nyomban felcsillantak, nagy hévvel rántottam ki az ágy és a szekrény közül a felfedezett tokot. A rendbe szedett takaróra fektettem, a cipzárt kihúzva emeltem ki belőle a hangszert, ami már oly régóta az első számú szerelmem. A húrokat megpengettem, ellenőrizve, hogy hangolásra szorul-e a kincsem, vagy sem.

– Hűűű, tudsz gitározni? – csendült fel Baekhyun meglepődöttséggel teli hangja, mire arcomra egy szerény mosoly kúszott.

– Aha – válaszoltam.

– Woaahh, játssz nekem valamit!

Bár tudtam, hogy kérésnek szánta, ajkai közül még is egy parancsoló mondat csúszott ki, ami újabb vigyorgásra késztetett.

A gitárt megfogva, arcvonásaimat rendezve komoly tekintettel fordultam felé, majd helyet foglalva az ágyamon, keresztbe tettem a lábamat, hogy a hangszert meg tudjam támasztani a combomon.

– Te nem tanulni akartál? – vontam föl egyik szemöldökömet, számat eközben elhúztam. Megilletődve öltött piros színt orcája. Direkt váltam ennyire rideggé, kíváncsi voltam, hogyan fog reagálni az ilyesfajta válaszokra, s kérdésekre tőlem. Magamban mosolyogva konstatáltam, eléggé meglepi ez a viselkedés.

– Öhm, de, viszont még élőben soha nem hallottam gitárszót.

– Ne – meresztettem rá elkerekedett szemeimet.

– De.

– Ne.

– De!

– Ne…

– Chanyeol!

– Ne mondd már! – legyintettem, arcomra a hitetlenség óriási betűkkel rá volt írva.

– Nem szokásom hazudni.

– Megleptél – nevettem fel zavartan, mire bőrének színe még jobban elvörösödött. Tudom, nem volt szép dolog kinevetni, de annyira vicces arcot vágott, hogy automatikusan fájdult bele rekeszizmom a látványba. Tekintetét lesütve a lap szélét kezdte morzsolgatni, mire a vihogást abbahagyva, gitárral a kezemben odamentem hozzá, majd helyet foglaltam közvetlen mellette.
Félve pillantott rám.

– Na, akkor most kapsz tőlem egy személyre szabott, exkluzív koncertet – villantottam rá mosolyomat, reménykedve abban, hogy ezzel oldom a feszélyezett hangulatot.

Elfoglaltam a játékhoz megfelelő pozíciót, majd pár másodperces gondolkodás után megszólaltattam a húrokat. Egy régebbi szám dallama ékelte be magát az elmémbe, amit még a gimi ideje alatt tanultam, hosszú-hosszú időt áldozva rá.

Egyszer-egyszer felpillantottam Baekhyun arcára, s boldogság fogott el, ahogy csodáló tekintetét rajtam legeltette, ámulattól eltátott szájjal pásztázta hol az arcomat, hol az ujjaimat, melyek a húrokon játszottak. Már ezért is megérte az a kósza, gitáros gondolat.

– Még! – jelentette ki határozottan, mialatt az ölében pihenő könyvét becsukta, s maga mögé téve teljesen ignorálta azt. A vigyort az arcomról lehetetlen lett volna levakarni, kérését teljesítve játszottam tovább, egészen addig, míg ujjaim fel nem mondták a szolgálatot.

– Hogy tetszett? – kérdeztem mosolyogva. Bár képéről már rég leolvastam a választ, én még is az ő szájából szerettem volna hallani.

– Ez… ez… Szavakat nem találok rá! Eszméletlen volt!

Szemei gyémántként csillogtak, vigyora minden másnál hatalmasabb és – ami a legfontosabb – őszintébb volt. Leírhatatlanul jól esett tőle.

– Köszönöm – biccentettem fejemmel, amolyan jelképes meghajlásképp.

– A zh után feltétlen meg kell tanítanod! – szegezte felém vékony, görbe mutatóujját, tekintete komolyságot sugallt.

– Rendben – egyeztem bele hezitálás nélkül.

– Jaj Chanyeol, olyan ügyes vaaaagy! – tört ki belőle egy rajongókat megszégyenítő kiabálás, eddig magában elnyomott énje egy szempillantás alatt előbukkant a rejtekéből. Felnevettem.

–  A sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét.

– Kérlek, áruld el, miért nekem kell ezt átvinni Sehunnak? – álltam csípőre tett kézzel, kérdőre vont tekintettel Baekhyun előtt, ki már vagy két órája újból a könyve felett gubbasztott. Figyelemre sem méltatva lapozott, hatalmas sóhaja után végül válaszolt.

– Mert én nem érek rá.

– Ahj!

– Ne kezdd már megint – sóhajtott újból. – Azt hittem abbahagytátok az ellenségeskedést és megbékéltetek egymással.

– Nincs vele bajom, csak egyszerűen idegesít a tudat, hogy egy légtérben van velem, és néz, és beszól, és hozzám beszél é—

–  Pofa be! – Erőteljes hangja belém fojtotta a mondat többi részét.

– De Baekhyuuun…

– Nem, Chanyeol, nincs semmi féle Baekhyun!

– Baek…

– Se Baek!

– Baekkie…

– Chanyeol!

– Jó, oké, értettem.

A csatát elvesztettem, a tudatát nagy nehezen fogadtam csak el. Egy szúrós pillantással illettem Baekhyunt, még mielőtt végleg becsuktam volna magam előtt az ajtót.

– Rohadj meg! – morogtam fejemet a falapnak döntve, mélyről jövő sóhajomat lassan eresztettem ki magamból.

Tehát lássuk a tervet; ezt szépen átviszem Sehunnak, a kezébe adom, megköszöni – vagy nem –, én visszajövök, és újból szép és jó minden. Igen-igen, ez tökéletes!

Eltávolodva az ajtónktól léptem balra két-három lépést, és már ott is voltam a keresett bejárata előtt. Elfintorodva ütöttem öklömet az ajtónak, bebocsájtásra várva rendeztem arcvonásaimat. A túloldalról egy kisebb párbeszédet hallottam, majd egy „Kapd már be, hogy nem vagy képes felállni” végszó után nyílt az ajtó. Luhan közömbös tekintete fogadott, de mikor meglátta, hogy a vendég én vagyok, arcizmai ellágyultak, mosoly szökött tökéletes arcára.

– Szia! – köszöntött kedvesen, az ajtót kitárva előttem beinvitált.

– Halihó! – A szobába beljebb lépve egyre több minden tárult szemeim elé. A helyiség ugyanolyan volt, mint a miénk, annyi különbséggel, hogy Sehun felén a ruhák össze-vissza voltak, míg Luhan területén minden szép, katonás sorba volt rendezve.

– Nem akarok zavarni, de Baekhyun küldött valami órai vázlatot. – Kimért lépésekkel környékeztem meg Sehunt, ki a világgal mit sem törődve, hason fekve olvasta a saját könyvét, ami így első látásra ugyanolyan lehetett, mint Baeké. Amint meghallotta az utolsó két szót, rám sandított, lomha mozdulatokkal oldalára fordult, s tenyerét felém nyújtotta. Összeszűkített szemekkel, kételkedve eresztettem a kezéhez a lapot. Ciccegett egyet, ujjaim közül kikapva a vázlatokat hátára gördült, s elfelejtve, hogy ott állok fölötte és meg kéne köszönnie elmélyedve olvasni kezdte a sorokat.  Szívesen, te paraszt.

– Chanyeol, nem kérsz valami kaját? – zavarta meg a tekintet általi gyilkolást Luhan, kedves kis kérdése hallatán egész alakommal felé fordultam.

– Nem, köszi – biccentettem mosollyal az arcomon.

Esküszöm, két ember volt, aki miatt folyton vigyorogtam; az egyik, becses nevén Baekhyun, a másik pedig Luhan volt. Miattuk valahogy mindig jobb kedvem lett, a negatív érzelmek csillapodtak bennem, akárhányszor összetalálkozott valamelyikükkel a tekintetem. Varázslat, semmi kétség.

– Biztos? Nem rég hoztam a kajáldából, még meleg – noszogatott, miközben a hűtő melletti kispolcról levett két műanyag dobozkát. Hezitálva ugyan, de egy lépéssel közelebb mentem a fiúhoz.

– Hát jó – adtam be a derekamat, amint megláttam, hogy mit tartalmaz az átlátszó tetejű tartó. Luhan mosolyogva nyújtotta felém egy műanyag villával egyetemben.

– Azt hittem, azt nekem vetted – csendült fel Sehun monoton, semmit mondó hangja, ezzel lerombolva mindennemű jókedvemet. Ledermedtem egy pillanatra, s kérdő tekintettel Luhanra sandítottam.

– Aki bunkó, az nem érdemli meg – vetette oda könnyedén, egy határozott mozdulattal a markomba tuszkolta az ételt. Sehun felhorkant, gyilkos pillantásával szó szerint felnyársalt. Csak egyetlen egy másodperce akadt össze a tekintetünk, mégis beleborzongtam abba az undok nézésbe. Egy emberrel sem találkoztam még rajta kívül, aki ennyire csontig hatolóan gonoszan tudott volna nézni.

– Ezt megjegyeztem, hyung!

– Tedd azt – sóhajtott a kedvesebbik fiú. – Gyere, Chanyeol, hagyjuk őt itt, úgy sem foglalkozik velem már órák óta.

Nagyokat pislogva hagytam, hogy csuklómat megragadva kihúzzon a szobájukból. Még mielőtt végleg magára hagytuk volna Sehunt, kaptunk… azaz a szobatársa kapott tőle egy kedves Szopj le, Luhan! megjegyzést, de a fiú mit sem törődve ezzel könnyű szerrel becsapta az ajtót.

– Néha meg tudnám fojtani – engedett ki magából egy feszült sóhajt, mialatt utunk az emeleten lévő kanapéhoz vezetett.
Ez a garnitúra a személyes kedvencem volt, ugyanis, mikor tanultam általában kiültem oda, s nyugodtan, zajtól mentesen tudtam koncentrálni a lapra leírt mondatokra. Eleinte azt hittem, a kollégium nyüzsögni fog, de kellemesen kellett, hogy csalódjak, hiszen alig járkált egy-két diák a folyosón, vagy az épületben, így a kanapét simán ki tudtam sajátítani.

– Nem értem, hogy vagytok ti jóban – osztottam meg vele azt a gondolatomat, ami már az első találkozásunk óta az elmémbe lopta magát. Piciny mosolyát követően leült, én mellette foglaltam helyet, kezemben az egy főre szóló étellel.

– Régóta ismerjük egymást, így egyértelműen én tudom a legjobban, hogy milyen is ő valójában. Igaz, elsőre kissé rideg és flegma, de ennek bőven megvannak a feltett „Miért?” kérdésre a válaszai – nézett rám komolyan, tekintetében milliónyi érzelemmel. –  Furcsa egy ember, nem enged közel magához sok mindenkit, de akik bebocsájtást nyernek az ő saját kis világába, azokat tényleg nagyon szereti, tiszteli és becsüli, annak ellenére is, hogy olykor a modora hagy némi kivetnivalót maga után.

– Érdekes.

– Az, de ha jóba akarsz vele lenni, akkor állnod kell a sarat, és nem szabad annyiban hagyni ezt, csak azért, mert bunkón viselkedik veled. Megértem, rosszul esik, de ha egy idő után látja, hogy még mindig a barátja szeretnél lenni, akkor előbb-utóbb úgy is megenyhül. Hidd el, száz százalékosan így van ez. Úgy ismerem, akár a tenyeremet… sőt – mosolyodott el hirtelen. –, talán még annál is jobban!

Luhan monológja közben arcának minden egyes apró szegletét tanulmányoztam. Úgy beszélt a legjobb barátjáról, mintha a legcsodálatraméltóbb személyről tartana kiselőadást. Szemei büszkén csillogtak, az a kedves és őszinte mosoly pedig ott bujkált szája szélében.

– Hiszek neked – bólintottam végül. – Csak tudod, Baekhyun kedvessége után nagyon meglepett Sehun. Bár vicces, mert azzal az idiótával találkoztam először, szóval…

Luhan elvigyorodott.

– Baekhyun jó arc, nála jobbat nem is kaphattál volna szobatársnak. Nagyon közvetlen, és ahogy látom, te is az vagy, szóval tökéletesen összepasszol a személyiségetek, annak ellenére, hogy a „szabály” szerint, az ellentétek vonzzák egymást – tartott egy kisebb elemzést kettőnkről, amit vigyorogva hallgattam végig. – Amúgy én örülök neki, hogy Baek végre talált magának egy olyan személyt, akivel lehet a nap huszonnégy órájában…

– Miért mondod ezt így? – kérdeztem hirtelen, szemöldökeim az egekbe szaladtak.
Mindeközben a kajás doboz tetejét hangtalanul és feltűnés mentesen műtöttem le a műanyag tartóról.  Amint megszabadultam a felesleges tárgytól, villámat beleszúrva a tésztába elkezdtem enni a nekem ajándékozott ételt.

– Tudod, elég idegesítő volt egy időben, mikor folyton Sehun körül legyeskedett – sütötte le tekintetét, mondata fokozatosan halkult a végére.

– Féltékeny voltál?

– Te nem lettél volna az?

– De, valószínűleg az lettem volna.

– Na, látod. – Elkomorult arca újból visszanyerte ragyogását. – Szóval köszönöm, hogy vagy neki, és nem kell azon idegeskednem, hogy mikor csapja le a kezemről a legjobb barátomat.

– Ha Sehun igazán szeret, akkor sosem pártol át valaki máshoz – mondtam komolyan, úgy, mintha a világ legszimplább dolgát ejtettem volna ki ajkaim közül.

– Igaz, de jobb elkerülni a bajt, nem de?

– De bizony!

Luhannal órákon keresztül ültünk a kanapén, beszélgetve, a vacsorát habzsolva, sokat nevetve és egymást jobban megismerve. Ő általa több mindent megtudtam a többiekről, ami úgy éreztem, nagyon sokat segített, hiszen beszélni és jó témát találni igen nehéz dolognak bizonyul manapság. A legtöbb kérdésemet Baekhyunról tettem fel, a róla szóló információk keltették fel úgy isten igazából a figyelmemet. Luhan sok mindent tudott róla, így nem rejtve véka alá a tudását, szinte úgy elregélt Baekhyunról mindent, mintha egy lapról olvasta volt az egészet. Hálás voltam neki, hiszen rengeteg új dologról tudomást szereztem a szobatársammal kapcsolatban. 

4. Fejezet

– Nem tudom, ez jó ötlet-e – pillantottam fel hezitálva az előttem toporgó fiúra. Haja már tökéletesen be volt lőve, lábhoz simuló farmerje olyan volt, mintha csak neki, milliméter pontossággal csinálták volna, egyszerű, kockás ingje pont annyira volt felül kigombolva, hogy atlétájának a nyaki részét még épp észrevegye mindenki. Jól nézett ki, ez nem vitás.

– Milyen pasi vagy te, Chanyeol? – rúgott egyet a bokámba, mire mérgesen odébb löktem őt.

– Olyan, aki nem szeret feltűnősködni – válaszoltam monoton hangvételben, a zöld, egyszínű pólót lehúzva magamról az ágy végébe dobtam.

– Olyan sok jó cuccod van, miért nem tudsz egy normális fölsőt választani?

– Ne legyél olyan, mint az anyám – forgattam meg a szemeimet, miközben felálltam az ágyról, s a szekrény elé beállva elkezdtem nézegetni, hogy milyen más pólót lehetne felvenni, ami Baekhyunnak is elnyeri az ízlését.

Szavaimat ignorálva arrébb állított a ruharengeteg elől.

– Mondjuk ez! – húzott ki egy fehér, V kivágású pamut rövidujjút, amit azon nyomban a felsőtestemhez nyomott. Felhúzott szemöldökkel néztem gondolkodó arcát.

– Na?

– Jó lesz, vedd föl – adta az utasítást, és addig el nem mozdult előlem, míg magamra nem erőszakoltam a pólót. El is felejtettem, hogy nekem ilyenem is volt.

Elismerően végigmért, arcára kiült egy picike mosoly, s mikor tekintetünk összetalálkozott, halk kuncogása töltötte be a szobát.

– Ezzel a vigyorral hódítani fogsz – mutatott az arcomra, majd pillanatok múlva visszafordulva a nyitott ajtók felé találomra kihúzott egy amolyan szürke zakóféleséget. Hozzám vágta, a parancs mindeközben ugyanaz volt, mint előbb. Engedelmes kisgyerek módjára egy nyikkanás nélkül belebújtam, kigombolva hagytam.

– Tetszem? – kérdeztem szemöldök húzogatva. Baek felnevetett, de bólintott.

– A végén még beállok a lányok soraiba.

– Ó, attól félek én is – löktem el magamtól a vállánál fogva, mire elkapta az alkaromat és magához rántott, egy szoros öleléssel díjazott. Nem értettem, miért kaptam, de eszem ágában sem volt rákérdezni. Jól esett a közvetlensége. Hosszú karjaimmal átölelve vékony testét jó alaposan megnyomorgattam őt, egészen addig nem engedtem el, míg kiabálása egy-két oktávval magasabban nem csengett a füleimben.

– Idióta, hát kinyírsz, mielőtt elkezdődne az este! – csapott rá a vállamra, nevetve fogadtam mérgelődését.

– Nem tennék ilyet – fordultam az ágy felé mondandóm közben. A telefont megtalálva elsőnek a jobb farzsebembe csúsztattam azt, a pénztárcám a bal oldalit foglalta el, a szobát nyitó kártya pedig a zakóm bal mellrészére varrt kis zsebet mondhatta a magáénak.

A tükör elé beállva felvettem a fésűt a markomba, hajkoronámon párszor átmentem rajta, hogy egyenes, sima és gubanc mentes legyen. Másodpercek töredéke alatt végeztem ezzel a rövidke művelettel, tükörképemre vigyorogva megbizonyosodtam arról, hogy nem tűnök olyan borzasztónak, sőt, egész vonzónak találtam magam abban a pár szekundumban.

– Az egész estét a tükör előtt akarod tölteni, vagy—

– Nyugi, megyek már – fojtottam Baekhyunba a szót, még egy utolsó pillantást vetve a cuccaimra és magamra kisétáltam a szobából, és megvártam, míg bezárta az ajtót.

– Sehunéknak nem szólunk? – érdeklődtem, amint könnyű szerrel elsétáltunk az ő ajtajuk előtt. Baekhyun megvonta a vállát.

– Minek? Tízre van megbeszélve a találkozó, és most van… – vette elő a telefont a zsebéből. Amint leolvasta percre pontosan az időt, rám pillantott. – 21:56. Ne aggódj, általában időre ott vannak… ha Luhanon múlik – tette hozzá mérgelődve. – Sehunnak egy élet, de komolyan – forgatta meg hatalmas, csokoládé barna szemeit. Elmosolyodtam. Sok mindent tudott róluk, biztos tényleg nagyon régóta ismerhette őket. Átfutott egy kósza gondolat az agyamon, miszerint utána érdeklődök a dolgoknak, de valami végül azt súgta, nem kell ezzel foglalkoznom, így hát hamar el is kergettem a felvetésemet.

Mikor leértünk az aulába, Baekhyun fogta magát és kiviharzott az épület bejárata elé. Felvont szemöldökkel mentem oda az ajtóhoz, de eszem ágába sem volt, hogy kimenjek mellé megfagyni. Az üvegen keresztül vigyorogtam rá, miközben ő is mosolygott. Percek múlva természetesen az a mosoly egy fintorrá nőtte ki magát, ajkai elkékültek, teste vacogni kezdett.

– Baekhyun, gyere már be! – mutogattam az ajtó melegebbik oldaláról, de ő fittyet hányva a kézjelekre, tovább didergett a bejárat előtt. Ez hülye?

– De hideg van, basszus! – Nagy erővel feltépte az ajtót, jégcsappá változva beállt mellém, s úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

– Miért volt erre szükség?

– Csak leteszteltem, mennyit bírok kint.

– Idióta.

 – Azt hittem, jobb idő van – sóhajtott, s körbe fordult párszor a tengelye körül. – Nem vagyok őrült!

– Veszem észre… - néztem rá lemondóan. – Mellesleg Sehunnal meg Luhannal mi van? Már… - ellenőriztem le az időt. – Tíz múlt három perccel.

– Ahh, nem hiszem el – mérgelődött hangosan, a mobiljáért nyúlva abbahagyta a furcsa mozgássorozatát. Mielőtt még tárcsázott volna, a lift felcsendült, pillanatok múlva két ismerős alakot szúrtam ki, mögöttük pedig két olyan srácot, akiket még életemben egyszer sem láttam.

– Nézd már Baek, kikkel találkoztunk – vigyorgott Sehun, s maga mögé mutatott. Baekhyun arca felderült, olyan volt, mintha kicserélték volna. Lepacsizott a – számomra – teljesen idegen emberekkel, kik ezután felém fordultak. Az alacsonyabbik szemei hatalmasak voltak, haja kicsit kócos, ajkai vastagok, mik jelen pillanatban egy mosolyra húzódtak tükörsima arcán.

– Kyungsoo – mutatkozott be hosszas bámulás után. Biccentettem felé egy „Park Chanyeol” mondattal.

A másik öt centivel lehetett magasabb, ajkai neki is húsosak voltak, bőre egy aprócska árnyalattal sötétebb, mint nekünk, de annyira nem volt szembetűnő a különbség.

– Jongin – intett felém, amire szintúgy válaszoltam, mint Kyungsoonak.

– Na, mehetünk? – ment az ajtóhoz Sehun, és nagy lendülettel kitárta előttünk azt. A kinti szellő egyszeriben csak megcsapott, mitől megborzongtam, gerincem vonalán végig futott a hideg. Kedvem lett volna elhordani azt a taknyost mindenfélének, de türtőztetve magam csak egy kisebb bokán rúgással díjaztam cselekedetét, mikor elhaladtam mellette.

– Chanyeol, gyere ideeeeeee! – üvöltött a szobatársam, kinek már bőven volt a fejében, míg én visszafogva magam, egy-egy kortyot ittam csak mindenből.

– Igen? – Lépteimet szaporázva siettem oda hozzá, amint elcsíptem azt a pillanatot, hogy kibillen az egyensúlyából. Karját épp hogy el tudtam kapni, visszaállítottam a két lábára. Szemei tompán csillogtak, arcáról a vigyort nem lehetett volna levakarni, kezéből pedig a poharat lehetetlenség lett volna kivenni.

– Mondjad, miért szóltál? – rázogattam meg egy kicsit a vállát, hogy rám figyeljen.

– Hívtalak?

Hatalmas szemeit rám meresztette, úgy méregetett, mintha nem is ismerne.

– I-igen.

– Akkor nem tudom. – Vállát megvonva belém karolt, a piás asztal felé húzott.

– Baekhyun, szerintem neked már nem kéne többet inni – mondtam határozottan, ujjai szorításából kiszabadítottam a műanyag poharat.

– Neked kell, te pöcs! – A hátamra csapva a képembe vigyorgott. Megrökönyödve pislogtam rá, de időm nem volt felfogni, hogy mit csinál, már is tuszkolta a markomba a poharat.

– Én nem—

– Lazulj már el, basszus! Legyen emlékezetes az esténk, jó? – bólintottam. – És most, azt szépen megiszod, utána pedig jössz velem egy körre… mármint itt – mutatott az üvegekre, miután felfogta nagy nehezen, hogy a kijelentése elég kétértelmű volt.

– Legyen – adtam be a derekamat végül, amit egy hatalmas öleléssel díjazott.

Már nem is emlékszem rendesen, hogy mi mikor történt, a percek és az órák egybemosódtak, csak azt vettem észre, hogy egy igen csinos lány vonaglik előttem, míg nekem eszméletlen nehezemre esett tartanom az egyensúlyomat. Így visszagondolva oltári gáz volt, de akkor piszkosul tetszett.

– Channie! – A hang irányába fordulva azonosítottam be, hogy minden örömömet megzavaró idegen nem más, mint Sehun, kezében két pohárral, amiből az egyiket egyből felém nyújtotta. Hezitálás nélkül fogadtam el az újabb adag alkoholt, pillanatok alatt kiittam a pohár egész tartalmát. Az üres műanyaggal a markomban táncoltam tovább az ütemre, míg a hölgyemény készségesen simult hozzám egyre többször és többször a négy perces szám alatt, ezzel hergelve engem, és az éledező férfiasságomat.

Körbepislogtam, s amint kiszúrtam egy hímnemű egyedet a közelben, elkaptam a karját, és odahúztam magunkhoz.

– Van itt valahol, valamilyen, akármilyen szoba? – üvöltöttem a fülébe, bár így sem tudtam teljesen túlkiabálni a zenét. A pasas hevesen bólogatott, az emelet felé szegezte mutató ujját. Vigyorogva megköszöntem, fejemet visszafordítva kiszemelt lány felé elkaptam a csuklóját, majd a lépcső felé kezdtem húzni.

– Hova megyünk? – bújt hozzám szorosan, arcát a nyakamhoz nyomta, ajkait bőrömhöz érintette. Kirázott a hideg, felhevült állapotomat ha akartam volna sem tudtam volna rejtegetni.

– Hát arra, föl – válaszoltam bugyután, alapozótól ragacsos arcára adtam egy csókot.

Még mielőtt úgy isten igazából a lépcsőfokokra tehettem volna a lábamat, valami ünneprontó elkapta a csuklómat, s kihúzott az újdonsült áldozatom karmai közül. Csalódottan és mérgesen szemeztem Baekhyunnal, aki büszkén mosolygott rám.

– Mi van már?!

– Nem fogsz megdönteni egy csajt sem! – emelte fel fenyegetően a kezét.

– Miért nem?

– Mert… - Nyakamat elkapva odahúzott magához, ajkai szinte már hozzáértek a fülcimpámhoz. – Lotyókkal nem érdemes kezdeni, hidd el!

– Aish, Baekhyun! – ütöttem bele a vállába, majd hirtelen felvezettem tenyeremet a tarkójára, izzadságtól enyhén nedves tincsei közé túrva ott tartottam magamnál. – De most úgy áll, mint a cövek! – morogtam idegesen és frusztráltan, mialatt szabad kézfejemmel a becsesebbik testrészem felé mutogattam.

– Az jó dolog! – válaszolt. – Na ide figyelj! – szorított meg erősebben, egyensúlyából majdnem megint kibillent, de hatalmas szerencséjére belém tudott kapaszkodni – Nekem ilyenkor az a stratégiám, hogy fogom magam, leülök, és... Várj, követed amit mondok? Érted, az első lépéseket?

– ÉRTEM!

– Szóval leülök, előveszem, és add—

– Fejezd be! – tapasztottam be cserfes száját, így tanácsa végét már sajnos nem tudtam meghallgatni –  Idióta, nekem lett volna egy CSAJ. Vágod?  EGY CSAJ, aki ezt mind megcsinálja helyettem! – adtam a tudtára a jelenlegi helyzetemet. Nem válaszolt, halk kuncogása ennek ellenére a fülemben csengett. Nagy sóhajomat követően visszanéztem, hogy a lány ott van-e még a lépcsők előtt, ahol hagytam. Pechemre persze már eltűnt, pár emberi testtel arrébb fedeztem csak fel, ahogy egy tök idegen pasi karjai közt mosolyog és táncol. Mérgesen fordítottam vissza Baekhyunhoz a fejemet.
– De ha nekem holnapra nem múlnak el úgy isten igazából a vágyam legapróbb jelei, akkor esküszöm, hogy rajtad vezetem le...

– Nyugalom! Nyugalom! – vigyorgott rám, hajamat megsimogatta.

– Utállak.

– É—

– Fúj, baszd meg! – kúszott arcomra egy hatalmas fintor, ahogy kiszúrtam Luhant és Sehunt egymás szájában kutakodni. Sosem ítéltem el azokat, akik a saját nemükhöz vonzódtak, de ezt így élesben látni teljesen más érzés volt.

Baekhyun is végül odapillantott, és amint meglátta szörnyülködésem tárgyait, elröhögte magát.

– Amúgy – rakta kezét a vállamra, figyelmem egyből felé irányult. –, totál hetero mind a kettő, csak amikor sok bennük a pia, nem tudnak különbséget tenni, hogy a másik melyik nembe tartozik, és mivel úgy is jóban vannak, egymásnak esnek – magyarázta nagy beleéléssel az előttem álló „rosszakaróm”.

– Ja, totál heterok…

– Akkor tudod, hogy baj van, mikor már másokat is be akarnak vonni – nevetett.

– Kérlek szépen, kerüljük el őket az este folyamán! – néztem rá könyörögve, tenyereimet összetéve. Mintha meg sem hallotta volna, elnézett a vállam fölött, csillogó, hatalmasra kerekedett szemekkel. Összezavarodva megfordultam.

– Ne csessz ki velem – motyogtam a félmeztelen Jongin felé meredve, ki éppen arra készült, hogy a farmerjának gombját kibújtassa a helyéről.

– Jongin! Jongin! Jongin! – kántálta mellettem Baekhyun, izgatottságát nem leplezve ugrált a tömeggel egyetemben. Még egy ideig sokkolva figyeltem a merész fiút, majd mikor Baekhyun megragadta a kezemet és a barátja biztatásába invitált, kicsit hezitálva, de végül belementem én is. Bár ne tettem volna…

3. Fejezet

– Egy picit… halkabban – nyögtem erőtlenül, kómásan, mire a szoba új lakója megugrott, szívére helyezett kézzel felém fordult, szemeit nagyra meresztette.
Jobb kézfejemet előhúzva a takaró alól intettem neki, majd végtagomat visszadugva a paplan alá belenyomtam arcom egyik felét a párnába.

– Annyira sajnálom! – szabadkozott, mialatt odasétált elém, ezzel eltakarva a Nap langyos sugarait, mik eddig arcomat cirógatták.

– Semmi baj.

Hatalmas ásításomat követően feltornáztam magam ülő pozícióba, s az új fiút kezdtem bámulni, ki megilletődve pislogott rám.

– B-Baekhyun – nyújtotta felém a kezét.
Arcomból kitűrtem az összes zavaró hajszálat, ásításom közepette elkaptam a kézfejét. Bőre puha volt és selymes, keze kicsit csontos, hideg és vékony. Olyan érzést keltett bennem, mintha egy halottnak mutatkoznék be.

– Chanyeol – villantottam egy apró mosolyt felé.

– Ne haragudj, tényleg – sütötte le a tekintetét, miközben elvált tőlem, és visszasétált a saját felére, hogy folytassa az ügyetlenkedését.

– Hagyd csak, úgy is fel kellett volna kelnem.

Bő két perc után így is tettem végül. Kikászálódtam a puha dunyha alól, beágyaztam és minden gátlásomat levetve átöltöztem előtte. Úgy éreztem, nincs okom szégyenlősködni, mindketten férfiak vagyunk, akkor meg? De rá kellett jönnöm, hogy Baekhyun valahogy nem igen értett egyet velem, ugyanis mikor rám sandított, teljességgel meglepődött és olyan feltűnően gyorsan kezdett el pakolni, mint eddig még soha az elmúlt percekben.

– Na és, mikor jöttél? – kezdeményeztem egy újabb beszélgetést, idegesített a némasága.

– Este. Olyan éjfél lehetett, már nem emlékszem pontosan.

– Tényleg? – huppantam le az ágyra, mikor már úgy éreztem, hogy rendbe szedtem magam teljesen.

– Aha – válaszolt tömören. Azt hittem, nem fogja folytatni, így hát agytekervényeimet megtornáztatva újabb és újabb kérdéseket gyártottam magamban. – Mellesleg örülök, hogy nem keltettelek fel, egész este azon paráztam, hogy nehogy nekem itt megijedt, vagy valami. – Megeredt nyelvvel szőtte tovább a beszélgetős szálat.
Elmosolyodtam.

– Nagyon ki voltam, szóval esélytelen lett volna, hogy felkeljek.

– Persze – ült le végül ő is az ágya végébe. – Egyedül nekem köszönheted, hogy nyugodtan álmodozhattál egész éjjel.

– Óh, a kis kedves.

– Bizony – bólintott. – Most én jövök – döntötte oldalra a fejét, kezeivel maga mögött megtámaszkodott. – Idevalósi vagy?

– Nem. Innen van egy falu úgy három-négy órára – saccoltam az időt, amiben nem voltam teljesen biztos.

– Hűű, az sok.

– Tudom – sóhajtottam. – És te?

– A városban lakom – biccentett fejével az ablak felé. – Nem akartam otthon maradni, szóval gondoltam felnőttként viselkedve elszáműzetem magam egy koleszba. Eddig tetszik.

– Azta! – ámuldoztam. – Semmi pénzért nem jöttem volna ide a helyedben.

Vállait megvonta, elmosolyodva nézett rám.

– Hát, én megtettem. De örülj, legalább van egy oltári szobatársad!

– Megtiszteltetés.

– Te ismered Sehunt? – húzódott egy aprócska fintor az arcomra. Baekhyun felhúzott szemöldökkel rám sandított, lépteit lassította.

– Már hogy ne ismerném! Ezer éve ismerem azt az idiótát.

– Óh…

– Volt szerencséd hozzá talán?

– Ami azt illeti, igen.

– Ne aggódj, annak ellenére, hogy néha egy tapló pöcs, nagyon jó fej, én bírom. – Mondata hallatán elmosolyodtam, valamilyen oknál fogva jó érzéssel töltött el, hogy egyrészt így vélekedett róla.

Amúgy történetesen az említett szamárhoz tartottunk éppen a kollégium körüli mászkálásunkból. Baekhyun minden áron körbe szeretett volna nézni a környéken, s annak ellenére, hogy én ezt már tegnap megtettem, vele tartottam. Bár nem értettem, hogy minek megyünk, elvileg idevalósi, és aki idevalósi, az tudja, hogy mi fán terem még akár ezen a városrészen is. Sokat gondolkoztam azon, hogy rákérdezek, de végül arra jutottam, ráhagyom az egészet.

– Amúgy most minek akarsz beszélni vele? – kíváncsiskodtam tovább.

– Az esti programról lenne szó – válaszolt, kabátjának cipzárját lehúzta. Amint beértünk az épületbe én is levedlettem magamról a sállal együtt. Vastag dzsekivel a kezünkben álltunk be a liftbe, s hezitálás nélkül Baekhyun megnyomta a hatodik emeletet szimbolizáló gombot.

– Mi lesz este?

– Megyünk bulizni – pillantott rám pajkosan csillogó íriszekkel. Megilletődve kezdtem birizgálni a kötött anyagdarabot, válaszom csak egy ügyetlen bólintás volt.

– Te is jössz, mielőtt még mondanál bármit is! – Mutatóujját rám szegezve elvigyorodott, majd arcom látványán felnevetett. Szólásra nyitottam a számat, és még mielőtt ténylegesen is megnyikkanhattam volna, a lift jelzett, hogy felértünk a szintünkre.
Sehun ajtajáig meg sem álltunk, ez idő alatt Baekhyun még szóval tartott egy-két lényegtelen dologgal.

– Ha jól tudom, Sehun volt akkora mázlista, hogy a legjobb barátját kapta – súgta oda, miközben öklét finoman a falaphoz verte.

– Öhmm… Valami Lulut?

– Jaja – bólintott.

Apró kis beszélgetésünket az ajtó nyílása szakította félbe.

– Áh, Baek – vigyorgott a szöszi, s amint tekintete rám vándorolt, gúnyosan elmosolyodott. Esküszöm, mindjárt betöröm az orrát. – Cső, Yeol.

– Hali – biccentettem felé.

– Na, szóval akkor áll a ma este?

– Még szép! – bólogatott hevesen Sehun.

– Remek – húzódott egy mosoly Baekhyun arcára. – Akkor, tízkor a lenti bejáratnál.

– Jó. Chanyeolt is hozd – illetett egy másodpercnyi figyelemmel. Nem viccelek, tényleg olyan apró pillantást vetett rám, hogy ha nem szuggerálom eléggé, észre sem veszem.

– Luhan is jön?

– Milyen kérdés ez? – váltott hangszínt szekundumok alatt. Elmosolyodtam reakcióját látva. Tényleg nagyon jóban lehet azzal a Lulu vagy Luhan vagy Lunemtudom sráccal, ha az érzései ilyen rohamtempóban megváltoznak miatta. Bár Sehun nem volt a szívem csücske, ezt még is valahogy nagyra értékeltem benne. Legbelül én is egy ilyen barátra vágytam.

Még egy-két szót váltottunk Sehunnal, s mikor már csukta volna be az ajtót, Luhan hangját hallottuk felcsendülni, ahogy az ő Sehun-ah-ját várja vissza. Baekhyunnal telibe röhögtük a srácot, beljebb tolakodva intettünk a könyv fölött gubbasztó fiúnak, ki először meglepődött, majd mosollyal az arcán viszonozta a gesztust. Nem törődve a szöszi káromkodásával, odamentem Luhanhoz és illedelmesen bemutatkoztam neki. Azt vártam, hogy olyan stílusú legyen a gyerek, mint Sehun, de miután pillanatok múlva sem hagyta el ajkait egy gonosz mondat sem, elkezdtem kételkedni, hogy ez biztos, hogy az a Luhan, aki Sehun legjobb barátja és egyben a szobatársa is? Túl kedves.

– Majd este beszéltek, Chanyeol, menj már ki! – lökdösött a szoba másik tulajdonosa az ajtó felé, ahol aztán Baekhyun karon ragadott és a saját szobánk felé húzott.

– Annyira nem passzolnak azok ketten össze – osztottam meg vele az első gondolatomat, amint becsukódott az ajtó.

– Hát, tudod, az ellentétek vonzzák egymást. – Válaszát követően megvonta a vállát, mosolyogva huppant le a saját ágyára. Telefonját előkapva eldőlt a takarón, minden figyelmét a kütyünek szentelte.

Vegyes érzelmekkel az arcomon vettem vissza a kabátot és persze az elmaradhatatlan sálat is. Az éjjeliszekrényről elvettem a pénztárcámat, hogy megnézzem, mennyi pénzem maradt még. Fellélegezve vettem tudomásul, nincs miért aggódnom, kihúzom még ezzel egy darabig. A szoba falára felakasztott tükör előtt kicsit összeborzoltam világosbarna tincseimet, majd a sálat felhúzva az orromig, elindultam az ajtó felé.

– Hova mész? – vont kérdőre Baek, amint tekintetét rám szegezve meglátta, hogy elmenős ruhába állok a nyitott ajtó előtt.

– Nem messze innen van egy kajálda – vontam vállat. – Éhes vagyok, úgy hogy hozok valamit.

– Óh, értem.

– Jössz velem? – tettem fel végül az ominózus kérdést, reakcióját várva nekidőltem a falapnak. Egy kicsit habozott, végül egy bólintás kíséretében felállva elkezdte magára aggatni a meleg cuccokat.

– Indulhatunk – tárta ki előttem rendesen az ajtót, ezzel előreengedve ő zárta be a kis kártyájával.

Ebben a két napban annyit sétáltam, mint eddigi életem során egyszer sem; ki a szobából, le az étterembe, aztán vissza a szobába, elmenni Baekhyunnal valahova, találkozni a seggfej barátjával, vissza a szobába, menni fürdeni és a többi.

– Van valami furcsa a tekintetedben – állapította meg Baekhyun, amint a kollégium bejárata előtti lépcsőkön sétáltunk lefele. Meglepődve sandítottam rá, vállamat megvonva értetlenül pásztáztam barna íriszeit.

– Mindig ilyen vagyok – motyogtam sálam rejtekében.

– Igaz, még csak ma találkoztunk rendesen, nem tudhatom, hogy milyen vagy valójában. Ne haragudj – zavarba jőve biccentett egyet, majd szemeivel a szürke betont kezdte bűvölni.

– Öhm… Semmi gond – válaszoltam halkan, bizonytalanul.
Figyelmem még felé irányult egy ideig, miközben fejemben visszhangzottak a szavai: Van valami furcsa a tekintetedben. Mire akart ezzel célozni? Ekkor villámcsapásként hasított elmémbe a felismerés. Lehet, azért, mert nem szedtem be se tegnap este, se ma reggel a gyógyszert? Szaggatott sóhajomat követően próbáltam kiűzni elmémből ezt a felvetést. Addig-addig kántáltam magamban, míg nem egyszer csak megszűnt ennek a gondolata.

– Chanyeol, hahó! – böködte vállamat Baekhyun. – Te jössz, mondjad már, mit szeretnél!

– Igen? – Pislogtam nagyokat, úgy éreztem, mintha az utóbbi pár percet kivágták volna az elmémből. Fel sem tűnt, hogy már az étterem pultja előtt álltunk. Nagy sóhajomat követően végigfuttattam szememet a menüsoron. Nem tartott sokáig a keresgélés, a választásom ugyanarra esett, mint amit tegnap ettem. Az eladó morgott egy keveset, de aztán kiadva nekünk az ételt elkérte a pénzt, és újult erővel, kamu mosollyal az arcán fordult a következő vendéghez.

– Farkas éhes vagyok már – mondtam elváltoztatott hangon, a becsomagolt ételt a kezemben szorongatva. Baekhyun elnevette magát az éhség okozta reakcióm hallatán, megsimogatta a hátamat.

– Öt perc és visszaérünk, addig kibírod, nem?

– Nem.

– Hát pedig de! – jelentette ki határozottan, lépteit megszaporázva sietett előre. Meglepődtem, hogy ott hagyott, majd mikor észbe kaptam, utána mentem.

– Most miért megyünk ilyen gyorsan?

– Hogy ne ess neki itt az utca közepén a kajádnak – kacsintott. – Látod, milyen figyelmes vagyok?

– Óh, igen Baekhyun, az vagy – helyeseltem, vállát átkaroltam. Nem szólt semmit, egy mosollyal az arcán pislogott fel rám. 

2. Fejezet

Megelégeltem, hogy egy óra elteltével a szobatársamnak még se híre, se hamva nem volt, így hát állásba tornázva magam összeszedtem a fontosabb dolgaimat – mint például a telefont, sálat, némi pénzt és a belépőkártyát –, majd lazán neki indultam a kollégiumnak.
A folyosókon diákok hada tengette a szabad idejét, egy-két kedvesebb fazon még köszönt is nekem, mire felderülve hagyta el ajkaimat egy Szia!, olykor pedig egy Hello!. Boldog pillanataimat azonban teljesen lelombozta az, ahogy láttam, mások már könnyű szerrel jönnek ki egy másik fél oldalán a szobából, beszélgetve, vihorászva, mintha ezer éve ismernék egymást. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de csak-csak szembejött velem percenként egy páros.

– Nem hiszem el – morogtam orrom alatt úgy, hogy senki más ne hallja. Megelégelve a jól mulató fiatalokat, lesétáltam a kollégium lépcsőin, egyenesen ki a szabad térre. Útközben persze megnéztem, hogy hol van a közös fürdő, de nagy örömömre minden szinten volt kettő. Beljebb már nem mentem, úgy voltam vele, ráér később.

Bár a Nap sugarai elvesztették a hatalmas perzselő erejüket, ettől függetlenül még sem engedték, hogy a hideg vegye át a főszerepet. Jó idő volt, kellemes, pont megfelelő egy sétához. Kezeimet a kabát zsebébe dugtam, lábaimat lomhán raktam egymás elé, az orromig felhúzott sálba még jobban belenyomtam az arcomat.

Az épület előtt még mindig sokan voltak, akadtak diákok, kik még csak most érkeztek. Lelki szemeim előtt láttam náluk is azt a tipikus beszélgetést, amit anyával rendeztem le ebben a parkolóban pár órával ezelőtt. A puha anyag elfedte aprócska mosolyomat, így senki nem vette észre, hogy épp rajta szórakozom. Minden egyes most érkezőt alaposan szemügyre vettem, a sosem tudhatom, hogy melyikükkel kell osztozni a szobán elv alapján. Egyikük sem tűnt szimpatikusnak, sőt, még enyhén fejeztem ki magam. A lányok többsége nyavalygott, a másik nemben pedig több olyan akadt, aki bunkón és elutasítóan igyekezett el a szüleitől. Az én modorom sem volt példás, ezt aláírom, de ennyire nem alacsonyodtam le a tuskó szintre.

Nagy sóhajom után ismét az útra koncentráltam. A diákok fogyni kezdtek, a szép pázsitos, fás részt pedig felváltotta a rideg és szürke betondzsungel. Négy sávos utak voltak, vagy hatezer jelzőlámpa, millió egy zebra és tömérdeknyi, neoncsövekkel díszített épület. Megtorpantam, és elkezdtem olvasgatni a feliratokat. Amint az egyik éttermet kiszúrtam, fellélegeztem, s magammal megelégedve indultam annak az irányába. Éhes voltam, bár nem csoda, utoljára reggel ettem.

Nem voltak sokan, otthonos kis helynek könyveltem el magamban. A pulthoz léptem, a falra felakasztott táblákról olvastam le a menüsort. Millió egy féle-fajta étel volt egész kedvező áron, így hát a legszimpatikusabbat azon nyomban ki is kértem. Pillanatokat kellett csak várnom, hogy megkapjam egy piros műanyagtálcán a vacsorámat. Kifizettem, majd a sarokba igyekeztem, mi pont az ablaküveg mellett volt, így tökéletes kilátást biztosított a kinti utakra. Helyet foglalva neki is kezdtem az evésnek, mialatt tekintetemet a kint elhaladó embereken, autókon legeltettem. Teljesen más volt, mint ahonnan én jöttem. Ott egy nap fordult meg annyi járókelő az utcán, mint itt pár perc töredéke alatt. Furcsa volt és szokatlan, ennek ellenére mégis tetszett, hogy itt volt élet, és nem csak egy kisbolt volt a sarkon, ahova az egész falu járt nap, mint nap.

Hosszadalmas bambulásom közepette felfaltam mindent, majd a tálcát az erre kijelölt helyre téve elhagytam a helyet. Teli hassal, elégedetten, s újra sálba bugyolálva indultam vissza a kollégium felé. Nem volt nehéz odatalálni, a minap beköltözöttek egyre csak növekedő létszáma mutatta, hogy jó irányba haladok, plusz emlékeztem is nagyjából, hogy mik mellett haladtam el nemrég.

A kollégium bejáratánál állva láttam, hogy fogyatkoznak az autók és a szülők is, egyre kevesebben mentek be úgy, hogy bőröndöket húztak maguk után. Mielőtt még én is betérhettem volna a jó klímájú épületbe, valaki szélsebesen berongyolt az orrom előtt, a kilós csomagjával végigszántva a lábamon.

– Bassza meg! – mordultam föl, ahogy másodpercek elteltével lüktetni kezdett a jobb lábfejem, vele együtt a térdem is. Úgy tűnt, nem kímélve engem, oda is nekivágta a vadbarom a bőröndjét. Villámokat szóró pillantással illettem a tejfölszőke hajú, baseball sapkás fiút, kinek arcán a megbánás egy halovány szikrája sem gyúlt.

– Bocs – vetett rám egy gyors pillantást, miközben a nőhöz sietett, ki egész álló délután a diákok neveit kéregette, s a kártyákat osztogatta.

– Paraszt – mondtam olyan hangosan, hogy még ő is meghallja. A reakcióját nem várva a lifthez mentem, szerencsémre senki nem használta éppen. Beléptem, a gomboknál megkeresve a hatodik számjeggyel ellátott kis kört rányomtam, és vártam, hogy a vastag ajtó becsukódjon. Pilláimat lehunyva számoltam a másodperceket az indulásig.

– Héé, vááárj! – A hang hallatán felnyitottam az egyik szememet, és mikor megláttam, hogy az a tapló siet felém, elmosolyodtam, majd ugyanolyan könnyedséggel visszacsuktam a szemhéjamat. Eszem ágában sem volt segíteni neki ezek után. Mikor már éreztem volna a győzelem édes ízét, a liftben felcsendült egy kis hang, mire azonnal kikerekedtek a szemeim. A vézna srác még idejében elérte, megúszva a várakozást, és vagy a lépcsőzést. Mérgesen fújtatva álltam arrébb, hogy Mr. Bunkó beférjen a holmijaival együtt mellém.

– Te mekkora buzi vagy – elképedve méregette arcom fedetlen részét. Megrökönyödve húztam föl egyik szemöldökömet, értetlenül pislogtam ébenfekete szemeibe. Úgy tűnt, nem érdekelte, hogy már az itt tartózkodása első pillanatában ellenséget szerez magának.

– Idióta.

– És még te mersz így nevezni engem? – Hangszíne egy-kettővel feljebb szökött. Meglepődve sandítottam rá ismét.

Időközben pedig elindult a lift is.

– Miért, ki vagy te?

– Óh, szóval a nevemet akarod? – mosolygott pimaszul. – Nem fogom elmondani, ahhoz túl értékes, hogy veled osszam meg.

– Na, idefigyelj, te no name kispöcs – fordultam felé egész alakommal, kezdett betelni a pohár.

– Nem így hívnak – forgatta a szemét. Látszólag elég nyugodt volt, nem törődöm stílusú.

– Nem érdekel, hogy hívnak!

– Előbb még akartad tudni.

– Jézusom, befognád? – szörnyülködve néztem rá, majd tekintetem a lift számaira vándorolt. – Mikor érünk már oda?

– Jó látni, ahogy szenvedsz.

– Kuss!

Nem voltam sosem az az idegbeteg fajta, de volt egy határ, amin túl már igen gyorsan elpattant a cérna. Ha még egyszer beszól, isten bizony, hogy megütöm!

– Hallod, te langaléta, ne toporzékolj már!

– Chanyeol vagyok.

– Nem kérdeztem.

Kész, vége, ennyi volt. Öklöm csinos kis orránál landolt, mire engem korholva kapott oda a fájó ponthoz. Megrázva a kézfejemet magam mellé engedtem úgy, mintha az imént semmi sem történt volna. Nem éreztem annyira durvának, hogy eleredjen az orra vére, ez inkább csak amolyan figyelmeztetőjellegű kis simogatás volt a részemről.

– Mész a picsába, jó? – ütött a vállamba csontos öklével. Figyelmen kívül hagyva őt bámultam a szürke lift ajtót, vártam, hogy végre megérkezzek a megfelelő szintre. Másodpercek múlva megálltunk, az ajtók szabad utat biztosítva nyíltak ki, mire egy kisebb mosollyal az arcomon hagytam el a zsúfolt helyiséget. Még hallottam, ahogy a szöszi maga után vonszolva a hatalmas bőröndöket jön utánam. Megálltam a saját szobám ajtaja előtt, és egy gyors imát elmormolva reménykedtem, hogy nem ő lesz a szobatársam.

– Mázli – engedett ki magából egy hangos sóhajt.
Ráemeltem a tekintetemet. A szomszédos szobaszámú bejárat előtt állt, miközben piroskás orrát tapogatva meredt a szemeimbe.

– Túl nagy mázli.

– Mellesleg, Oh Sehun – nyújtotta felém a kezét.

– Nem kérdeztem.

– Nem adtam rá engedélyt, hogy engem utánozz! – emelte fel a hangját, kezét előttem lengetve nem hátrált meg.

– Park Chanyeol – fogadtam el végül a felém nyújtott mancsot. Aprót biccentett ő is, majd én is és elengedtük a másik kézfejét. – Bocsi az orrod miatt – enyhültem meg pillanatok alatt.

– Kis híján eltörted ezt a tökéletesen ívelt csodát – húzta végig mutató ujját az említett részen. –, szóval még átgondolom ezt a bocsánatkérősdit.

Elfintorodtam, mire játékosan a vállamba boxolt.

– És akkor én mit szóljak? Azt hittem, a bőröndjeid alatt végzem – dörgöltem az orra alá, vállat vont. – Amúgy meg magadnak köszönheted. Elég idegesítő vagy.

– Csak nem tudod értékelni a személyiségemet.

– Szerintem mások sem – gúnyolódtam.

– Lulu hyung tudja!

Inkább nem kérdezek rá,döntöttem el magamban, mielőtt még szólásra nyitottam volna a számat.

– Rendben, Sehun – hagytam rá az egész beszélgetést, nem volt már kedvem tovább marakodni vele.

– Remélem, már csak holnap találkozunk – illetett egy gúnyos pillantással. Felhorkantam és nyakon vágtam.

– Én meg remélem, soha!

Gyerekes kis vitánk végére mindkettőnk arcán ott húzódott egy hatalmas mosoly. Elköszöntem tőle, s a kártyát végighúzva a zár mellett belépést nyertem a szobába. Elszomorodva vettem észre, hogy a szobatársam még mindig nem érkezett meg, így egyedül, sötétbe burkolózva mentem oda az ágyamhoz. A cipőmet levettem, a sálat letekertem a nyakamról, a kabátot pedig a bejárat mellett álló fogasra akasztottam. Nem tudtam mit kezdeni magammal, így hát a huzatokat feltöltöttem a párnával és a takaróval. Eldöntöttem, hogy a mai nap folyamán már nem megyek sehova se, ezért az elmenős ruhámat levedlettem magamról, helyette valami kényelmesebb, pizsamára hajazó szettet tornáztam alakomra.

Telefonnal a kezembe bedőltem az ágyba, ekkor láttam csak, hogy anyu nemrég írt egy sms-t, melyben arra figyelmeztetett, hogy vegyem be a gyógyszeremet. Nagy levegőt véve elgondolkodtam ezen. Az orvos szerint kötelező szednem minden reggel és este egy-egy pirulát. De az annyira... annyira nem is tudom. Az intelmek ellenére arra a döntésre jutottam, hogy nem fogom gyógyszerezni magam ezen túl, bármennyire is fontosnak gondolja az ehhez értő szakember, vagy a szigorú szülőm.
Fintorogva csúsztattam a párna alá az okostelefonomat, szemeimet eközben behunytam. Nem volt késő, talán olyan hat-hét felé járhatott az idő, ennek ellenére pilláimat mégis ólomsúlyúnak éreztem. A hosszú kocsiút lefárasztott, a bőröndök huzavonájától a karjaim is elzsibbadtak, a friss levegő pedig kiszívta belőlem a maradék életerőmet.
Lomha mozdulatokkal felkönyököltem, egy utolsó, sajnálkozó pillantással illettem a szomszédos ágyat, ezután több figyelmet nem fordítva rá betapasztottam füleimet a fülhallgató pamacsaival, majd félhangosan elkezdtem hallgatni a kedvenc számaim listáját. Percek múlva egyből álomba is szenderültem, és egészen reggelig fel sem keltem onnan. 

– Basszus, hát ez meg mi a fenéért esik le állandóan?

Szitkozódás, pakolás, szitkozódás, elejtett tárgyak és újból szitkozódás – így indult a napom. A mérges fél nem én voltam, sokkal inkább a szobában tartózkodó másik fiú. 

A szobatársam.

1. Fejezet

 Egy esős, szeptemberi napnak néztünk elébe. A hatalmas cseppek nagy erővel koppantak neki az ablaküvegnek, a szél süvítése hallatán menten libabőrös lett az ember. Egy pillanat volt csak, míg tekintetem a kinti életre vándorolt, de ezt azon nyomban meg tudtam állapítani. Elhúztam a számat, s aznap több figyelmet már nem akartam fordítani az időjárás meghatározására.

– Édesem, készen vagy? – nyílt az ajtó kopogás nélkül, egy apró szívinfarktust kaptam a váratlan vendégemtől. Nagy szemeket meresztve álltam meg a maradék fölsők hajtogatásában, egy hangos sóhaj hagyta el ajkaimat.

– Nem anya, nem vagyok.

– Miért nem? Már vagy fél órája pakolsz.

– Kimennél, kérlek?

Drága, egyetlen szülőm felhúzott orral, megsértődötten csapta be maga után az ajtót, miután szúrós pillantásával lyukat égetett a testembe. Szemforgatásomat követően folytattam a félbehagyott munkámat, amivel aztán bő negyed óra múlva készen is lettem. A cipzárakat nagy erőfeszítések árán sikerült csak összehúzni, a tervezett pár pillanatból hosszú-hosszú percek lettek. Lihegve dőltem rá az ágyamra, majd arcomat a samponillatú párnámba nyomtam. Ha tudtam volna, hogy ez ennyi szenvedéssel jár, nem megyek kollégiumba.

– Kicsim, miért kell neked állandóan könyörögni?!

Utáltam, hogy anya nem kopogott, nem lehetett hallani, ha jön, egyszerűen csak kivágta az ajtót és mondta a saját hülyeségét. Fejemet oldalra fordítva unottan néztem rá.

– Nyugi, készen vagyok.

– Csoda – mosolygott gúnyosan. – Kelj fel, hozd a cuccodat és már is indulunk, jó?

– Jó.

– Akkor mozdulj már meg!

Végre megszabadulok tőle. Gondolatom után elvigyorodtam, s újult erővel pattantam ki az ágyból, majd bőröndjeim fülét megfogva lehúztam magam után őket az előszoba kellős közepére, ahol szépen egymás mellé állítottam a robosztus csomagokat. Még mielőtt a konyhába mentem volna, visszaszaladtam a szobában hagyott gitáromért. Az íróasztalnak volt döntve, így nem kellett sokat keresnem, azon nyomban kiszúrta a szememet. Felkapva az asztal mellől beletettem a tokjába, elraktam az egyik cipzáros zsebbe a kedvenc pengetőmet, s szélsebesen letrappolva az előszobába a fekete bőröndök mellé állítottam. Utam végül a konyhába vezetett, ahol apám mosolygós arca fogadott. Épp reggelizett, így gondoltam, becsatlakozom hozzá.

– Nem izgulsz?

– Nem.

– Furcsa lesz nélküled – nézett rám szomorkás tekintetével.

Apu mindig is közelebb állt hozzám, mint anyu. Őt tényleg érdekelte, hogy mi van velem, nem pedig csak parancsolgatott agyba-főbe, mintha ő lett volna a valaki, akinek kötelező behódolni. Tisztelt, és felnőttként kezelt, míg anyu szemében az ő öt éves kisfia maradtam. Gyűlöltem, hogy nem bírt normálisan bánni velem.

– Nekem is, de majd hazajövök kéthetente.

Neki láttam a reggeli elfogyasztásának, miközben apuval annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, mennyire elszaladt az idő. Anya sipákolására lettem figyelmes, amitől szó szerint zengett a ház.

– Drágám, csak egy picit vedd lejjebb a hangerőt, kérlek! – fogta be anyu száját a dominánsabb fél, mire ő csak morgott egyet, és annyiba hagyta az egészet. Amint száz százalékosan lenyugodott, apa elvette kezét a szája elől, majd az előszobába igyekezett, hogy elkezdjen öltözködni.

– Ne nézz, menj te is!

– Jó.

Anyámra hallgatva felvettem a bakancsomat, a vékonyka kabátomat és ráadásként a nyakam köré tekertem a sálamat is. Apu segített a kocsiba betenni a bőröndöket, amivel aztán megint csak húztuk az időt, és persze anya idegeit is. Már ezért megérte szenvedni.

Az út hosszú volt, olyan három-négy óra talán. Ez idő alatt a külvilágot kizárva hallgattam a dobhártya szaggató zenémet, miközben az ablakon kibámulva figyeltem, ahogy több városon és falun keresztül jutunk el a kijelölt célpontig. Sajnos a számok közötti váltásnál hallottam, ahogy anyu magyaráz, apu pedig próbálja csitítani, s ha ez még nem lett volna elég, a gps is beleszólt a vitájukba. Élmény ebbe a családba tartozni.

Mielőtt még elaludtam volna, a jármű egyre lassabban kezdett gurulni, majd arra lettem figyelmes, hogy megálltunk. Az aktuális zeneszámot leállítottam, hatalmas mosollyal az arcomon gyűrtem be a kabát zsebébe a fülest és a telefont is.

– Megérkeztünk.

Ámulva néztem a több emeletes épületre, majd számat eltátva azonnal kipattantam a kocsiból. A kollégium előtt millió egy diák ácsorgott minimum két bőrönddel az oldalukon. Megnyugodtam, hogy nem csak én hoztam el a fél házat.

– Innen már nem kell velem jönni – tettem egy jelentőségteljes pillantást anyám felé, mire apám halkan felkuncogott.

– Na de—

– Nincs semmi de! Nagy vagyok, egyetemista, nem akarok beégni már a beköltözés napján – mondtam határozottan, mialatt kiemeltem a csomagtartóból a cuccaimat. Anya rendesen lefagyott a szavaim hallatán, míg a másik szülőm felettébb jól szórakozott ezen.

– Fogadd el drágám, a fiúnk felnőtt férfi lett.

– De nézz csak rá – mutatott felém elérzékenyülve. – Olyan kis törékeny, és—

– Anya, elég – szóltam rá erélyesen, mielőtt még sírásba torkollott volna az egész. Ölelésembe vontam apró termetét, s jó erősen megszorongattam.

– Vigyázz magadra, jó? – simogatta a hátamat.

– Vigyázok!

Nagy nehezen végül elváltam tőle, következő ölelős partnerem apu volt. Majd eltörte a gerincemet, de még mielőtt ténylegesen kárt tett volna bennem, elengedett.

– Aztán majd hívj, hogy milyen.

– Mindenképp!

– Jaj, gyere ide!

– Anya, kérlek… – Toltam el magamtól, mikor már úgy éreztem, túl sok, amit csinál.

– Eltetted a gyógyszeredet is, ugye? – Hangerejéből visszavéve felém súgott, mire egy aprót bólintottam.

– Az volt az első.

– Rendben – engedte ki bent tartott levegőjét, láthatóan megkönnyebbült.

A gitártok pántját átvezettem mellkasom előtt, a bőröndöm füleit megfogva kihúztam azokat, majd az épület felé fordulva elindultam a diáksereg tömegébe. Még egy utolsó pillantással illettem szüleimet, kiknek arcáról sugárzott a büszkeség és az elégedettség. Persze, anya az aggódását nem tudta elrejteni, szemei mindent elárultak. Biztatóan rá mosolyogtam, majd véglegesen hátat fordítottam nekik.

Beköltözni délután kettő órától lehetett, az idő pedig olyan fél három fele járhatott. Szerintem nem is kell mondanom, milyen nagyon sok időmbe telt, mire végre bejutottam az épületbe. Szép volt és modern, látszott, hogy nemrég újították fel. A bejárat mellett közvetlen volt egy nagy pult, mi mögött egy nő ült. Nem tudtam, mi okból van ott, de mivel láttam, hogy a sor felé halad, így hát gondoltam, ő az eligazító, vagy mi a csoda.

Bő fél óra ácsorgás után sorra kerültem.

– Jó napot – biccentettem.

– Üdvözlünk – mosolygott. – A nevedet kérhetem?

– Park Chanyeol.

– Hmm, lássuk csak – kezdte el keresgélni a megannyi adattal szolgáló számítógépben. – Háromszázhetes szoba – mondta kedvesen, miközben a pultról elvette azt a kis kártyát, amin ez a szám szerepelt. Ujjaim közt megforgattam, végül zsebre vágtam.

– Köszönöm.
– Még valami, ha túl nehezek a csomagjaid, a liftből kiszállva minden egyes emeleten vannak ilyen kis kocsik, amire rá tudod pakolni őket – mosolygott. – Ha végeztél a berendezkedéssel, kérlek vidd vissza, hogy a későbbiekben mások is tudják használni.
– Rendben – bólintottam egyet.

Nem is tudom,  mi lett volna velem, ha nincsen a kollégiumban lift. Sokkal könnyebben jutottam fel a hatodikra azzal, mintha önerőmből cipeltem volna fel a tonnás bőröndjeimet. Megfogadtam a nő tanácsát, és elfoglaltam egy csomagszállító kocsit.
Nagy sóhajomat követően kezdtem el magam előtt tolni, miközben szemeimmel az ajtókra írt számokat figyeltem. Nem kellett sokat bolyonganom, hamar ráleltem a megfelelő szobaszámra. A kártyát előhalásztam a zsebemből, majd végighúztam az erre kijelölt helyen. A zár pittyegett kettőt, a sárga szín zöldre váltott. 

Nagy levegőt véve nyitottam be, és arcomra egy hatalmas mosoly költözött, amint megláttam, hogy mennyire egyszerű, és gyönyörű is egyben a két ággyal ellátott új otthonom.

– De király – lépkedtem beljebb, magam előtt betolva a bőröndöket. Megtorpantam másfél méter után, és egy öt éves szintű kiszámolóval választottam ki, hogy melyik legyen az én ágyam. Végül a baloldalinál állapodtam meg.
Az ajtót résnyire nyitva hagyva pakoltam le a csomagjaimat a hordárról, s még mielőtt visszatoltam volna a puha matracra huppantam.

Fél óra kellett, hogy lustaságomat legyűrve visszavigyem az erre kijelölt helyre a hordárt, és elkezdjek kipakolni a csomagjaimból. Az ágy mellett közvetlen egy szekrény állt, ahova nyugodt szívvel gyömöszöltem be az összes ruhámat. A fontosabb, értékesebb ereklyéket az éjjeliszekrényre tettem, hogy mindig szem előtt legyenek. Ilyen volt például az egyik legkedvencebb képem a nővéremmel és egy karkötő, amit még a legelső legjobb barátomtól kaptam. A gyógyszeres dobozkát a párna alá rejtettem, nem akartam, hogy bárki is meglássa, hogy nekem ilyesmikre van szükségem. A tokjába zárt gitárt az ágy és a szekrény közé állítottam, szerencsém volt, pont elfért.

Az immár üres bőröndöket az ágy alá toltam annyira, amennyire csak tudtam, majd helyet foglaltam a matracon és elkezdtem bámulni a velem szemben lévő ágyat.

0. Fejezet

Szerda este volt, az idő nyolc előtt járhatott pár perccel. Már vagy fél órája szobroztam egy hatalmas fa árnyékában, ami közvetlen a kollégium melletti zöldöves területen álldogált a többi óriás társa mellett, miknek lombkoronái elzárták a Hold fényeit. Egy-két parkbéli lámpa égett, a többi pedig vagy le volt kapcsolva, vagy ki volt égve. Nem szerettem sötétben lenni, de most az egyszer kapóra jött.

A jobb csuklómon viselt órára pillantottam; a kismutató már a nyolcason volt, míg a nagy a tizenkettőt érintette pont. Szemeim egyből felcsillantak, ahogy felcsendült az a bizonyos hang, minek gazdája miatt már szinte jéggé dermedtem a vastag törzs mellett.

Bal kezemből a hosszú szögekkel díszített baseballütőt áttettem a jobb kezembe, a feltűnést kerülve kikandikáltam rejtekhelyem mögül.

A szívem egy óriásit dobbant, végtagjaim hirtelenjében úgy elkezdtek reszketni, mint egy jókora kocsonyadarab. A vérkeringésem is megállt egy pillanatra, a torkomba költözött gombóccal hatalmas harcot vívtam, akárcsak az érzéseimmel. Az egyik felem azt sugallta, hogy ez a helyes megoldás, míg a másik, jobbik belső hang pedig azt, hogy oltári nagy őrültséget akarok csinálni, ne tegyem meg. Pillanatok teltek el a tudatlanság homályába veszve, azonban elég volt egyetlen egy nevet hallanom ahhoz, hogy  végérvényesen dűlőre jussak.

– Persze Baekhyun, megmondom neki! – ejtette ki tökéletesen ívelt ajkai közül Jongin, egy jókora mosollyal a – szintúgy – hibátlan arcán.

Eddig úgy éreztem, hogy majd megfagyok, ám ezek után, teljességgel perzselt minden testrészem. Dühömet addig kontrolláltam, míg a mobilját ki nem nyomta, meg nem szakította a beszélgetését Baekhyunnal. Az én Baekhyunommal.

Mély levegőt véve behunytam a szemeimet, elszámoltam ötig, majd egy „Most vagy soha” gondolattal kiléptem a fa takarásából. Izgultam, féltem, de tudtam, nincs már visszaút, ezt választottam, ezt is kell végigcsinálnom.

A hó ropogott a talpam alatt, Jongin viszont hála az égnek ebből nem hallott semmit. Zenét hallgatott, mint szokás szerint a nap huszonnégy órájában.

Épp egy olyan hét-nyolc méter következett, ami teljes sötétségbe burkolózott, így nem tétovázva, kihasználtam az alkalmat, és egy igen halk „Bocsáss meg!” mondat után nagy erővel meglendítve az ütőt, beleállítottam Jongin hátába a hegyes, kesze-kusza szöges, általam összeeszkábált fegyvernek kinevezett tárgyat. A fiú előre esett a hirtelen jött ütéstől, fájdalmában felnyögött. Kezéből kiesett a mobilja, egyenesen a le nem takarított járdán koppant, beleolvadva a hóba.

Megijedtem, egy pillanatra átfutott agyamon az a gondolat, hogy ha még van annyira ereje, akkor segítségért kiálthat, ezért amilyen gyorsan, és reflexszerűen tudtam, kiszedtem testéből az ütőt, majd újabb, s újabb csapásokat mérve rá, addig folytattam ezt a mozdulatsort, míg a hófehér leplet át nem színezte az ő piros vére.

Az utolsó lendítés után elhajítottam az ütőt, majd Jongint a hátára fordítva leguggoltam hozzá. Zsebemből előhúzva a telefont, megvilágítottam az arcát; szájából szivárgott a vére, szemei mereven, üvegesen, bámultak előre, hajszálain megcsillantak az olvadt hópihék cseppjei. Ujjaimat a nyakán lévő verőérre nyomtam, de nem éreztem semmi lüktetést. 

Megkönnyebbültem. Elvégeztem a dolgomat.

A telefonom kijelzőjére rápillantva megláttam, hogy volt egy millió nem fogadott hívásom, az utolsó pedig alig egy perce érkezett. Feloldottam a kódot, a kis ikonra rávezetve az ujjamat konstatáltam, hogy az utolsó bejövő hívást Jongintól kaptam 20:02 perckor. A többi mind Baektől volt.

A levegő a tüdőmben rekedt, pislogni is elfelejtettem a döbbenettől. Remegő kézzel emeltem ki az immár vérrel borított hókupacból a telefonját, s megláttam, hogy volt egy üzenete Baekhyuntól. Pofátlanságnak éreztem megnyitni más levelét, de egy halott embernél ez már mindegy volt.

„Felhívtad? Kérlek, mondd, hogy felhívtad! Órák óta nem tudom elérni, fogalmam sincs, hogy hova mehetett… remélem, te több szerencsével jársz, és neked felveszi Chanyeol a telefont. Írj sms-t, oksi?”

Eltátottam a számat, a sokktól csak egy halkabb nyögés szökött ki ajkaim közül.

Baekhyun… aggódott értem… ez az jelenti… nem csak én gondolom ennyire mélynek a kapcsolatunkat...

Boldog mosolyom az arcomra fagyott, szemeim könnybe lábadtak a meghatódottságtól. 

Megérte. Teljesen megérte Jongin halála. Ha ezt nem teszem meg, nem jövök rá arra, hogy tényleg ennyire fontos vagyok Baekhyunnak...