6. Fejezet

Az idő október közepe fele járhatott, ennek ellenére vérfagyasztóan hideg volt kint. Az égbolt hófehér színe arra engedett következtetni, hogy a hó bármelyik pillanatban elkezdhet hullani. Baekhyun ellenezte, hogy elhagyjam a kollégium biztonságot és meleget nyújtó épületét, de makacs természetem végett nem törődtem sipákoló hangjával.
A folyosón Sehunnal futottam össze. A szobájuk felé tartott, így elkerülhetetlen volt, hogy ne menjek el mellette. Egy epés megjegyzést engedett meg magának, amit rögtön bosszantó hahaha követett. Olyan tipikus, sehunos volt. Ebben a jó másfél hónapban megtanultam, hogy nem érdemes vele foglalkozni. Luhan szerint is így cselekedtem helyesen (és azért ő még is csak a legjobb barátja volt, szóval miért is ne hallgattam volna rá?).

Így történt, hogy azon az októberi napon egyedül ültem a kollégium melletti park egyik fából készült padján gitárral a kezemben. Nyakig be voltam bugyolálva, sőt, a sál szinte az orromig fel volt húzva, a sapka pedig teljesen a fejemre volt nyomva. Ebből kifolyólag csak a szemeim látszottak ki, mikbe néhány kósza hajszál itt-ott belelógott. Idegesítettek, de mit tehettem volna? A játékot nem akartam megszakítani, ezért csak tűrtem és tűrtem. Kis idő elteltével hozzászoktam a hollétükhöz.

– Hű, nagyon ügyesen gitározik – súgta oda egy kislány az anyukájának. Az imént álltak meg tőlem bő két méterre. A koncentrálás közepette is hallottam, ahogy az előttem elhaladó emberek dicsérő szavakkal illetnek. Voltak olyanok – a kislányhoz és az anyukájához hasonlóan –, akik megálltak, és úgy hallgatták tovább a lágy dallamot. Olykor olyan mondatot is sikerült elcsípnem, mint például: Ez az a srác a koleszból!, Olyan jól néz ki!, Imádom a gitáros pasikat, olyan különlegesek. Köszönöm hölgyeim, köszönöm!

Nagyon sokáig pengettem a húrokat, másabbnál másabb dallamokat kreálva ezzel a hallgatóknak. Az idő múlását bizony az ujjaim is megérezték, olyanok voltak már, mint a fagyasztóból előhalászott virsli: jéghideg és kőkemény. Beleborzongtam, ahogy ezt végiggondoltam. Nagy sóhajomat követően egy záró akkorddal fejeztem be a gitározást. Egy pillanatra mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt és várt.
Lehúztam az arcomat takaró sálat az államig, és…

– Köszönöm szépen, hogy meghallgatták – pattantam fel hirtelen, kilencven fokos szögben meghajoltam a közönségem előtt. Lehet, váratlanul érte őket a befejezés, de az ujjaim már nem bírtak volna ki még egy ráadás percet. A tapsvihar közepette zavartan egyenesedtem ki, fülig pirulva hajlongtam még párszor. Végigpásztáztam a kisebb tömeget és tekintetem megakadt a kislányon. Szemei gyémántként csillogtak, az a csodálat, ami piciny szembogaraiból áradt, felbecsülhetetlen volt. Még mielőtt felocsúdhattam volna rendesen az ámulatból, valaki két papírfecnit nyomott a mellkasomhoz. Összeráncolt szemöldökkel néztem az illetőre, aki történetesen egy lány volt. Fejét lehajtva (láthatóan zavarban volt) tartotta ujjai között a cetliket. Összezavarodva elvettem tőle, mire a lány kuncogott egyet és a mögötte álló barátnőjét karon ragadva elsietett a helyszínről. Még épp elkaptam azt a pillanatot, amikor összesúgtak és hátranéztek – azaz pont rám néztek. Mi a…

– Az egyiket odaadhatod.

A hang irányába sandítottam. Nem is kellett találgatnom, egyből tudtam, hogy az a valaki forró csokikkal a kezében nem más, mint a hisztérikus szobatársam, Baekhyun. Mi lett vele, hogy kijött a hidegre? Annyira ellenezte azt, hogy én kijöjjek, nem hogy még ő!

– Hát te? – csúszott ki ajkaim közül a gondolatom.

Megrántotta a vállát, majd gyerekesen elmosolyodott. Ez idő alatt a kabátzsebembe csúsztattam a két cetlit. Ráér később is megnézni.

– Milyen szobatárs az olyan, aki hagyja, hogy a másik nélküle érezze jól magát?

Felnevettem drámai hangvételű kérdésén, majd fejemmel a pad felé biccentve jeleztem, hogy üljünk le.

Addigra már egy ember sem volt ott rajtunk kívül. Amilyen gyorsan odavonzotta őket a gitárszó, olyan gyorsan szívódtak fel pillanatok alatt.

– Ezt neked hoztam amúgy – nyújtotta át a bal kezében szorongatott műanyag poharat. Szemeim felcsillantak a forró édességet látva.

– Köszi – biccentettem, jéggé fagyott ujjaimmal körülöleltem a poharat. A hideg futkosott a hátamon attól a jó érzéstől, ahogy a forró csokoládé felmelegítette a kezemet. Mindkét tenyeremet a műanyag falára tapasztottam. Baekhyun jót szórakozott rajtam.

– Mi lenne veled nélkülem – sóhajtott, később felnevetett. Vele együtt kacagtam, és az immár forró tenyeremmel combjára simítottam. Nem mutatott különösebb ellenállást, arcára sandítva láttam, mintha még tetszett volna is neki, ahogy a nadrágon keresztül felmelegítem lábának egy kisebb részét.

– Valószínűleg megfagyott volna mindkét kezem.

Tudom, ilyenre nem szokás válaszolni, de ez olyan tipikus Park Chanyeol-féle dolog volt.

Jóleső sóhaját követően bal markába áttette a forró csokit, a jobb kezét pedig bal kézfejemre helyezte, és a gatyáján feljebb csúsztatta a tenyeremet. Megilletődve pásztáztam hófehér arcát, ahonnan sütött az elégedettség a hideg okozta pír mellett. Még el is tudtam volna képzelni, ahogy képe elé tart egy lapot Elégedett felirattal. Ez az ember…

– Baekhyun…

– Mi a gond? – kérdezte, és mintha a kezem ott sem lenne, hátát nekitámasztotta a pad háttámlájának. Tekintetét az égre emelte, amit a fák megritkult lombjai igyekeztek takarni.

– Nem félreérthető? – utaltam finoman a jelenlegi helyzetünkre.

– Elveheted, ha baj, de nekem tök jó – fordult felém mosolyogva. – Melegíted legalább a lábamat – kuncogott aranyos hangján.

Bármennyire is akartam, csak egy ügyetlen mosolyt sikerült arcomra erőltetnem.

– Olyan hideg van. Nem igaz, hogy te nem fázol.

Hitetlenkedő hangja hallatán kételkedni kezdtem magamban. Lehet, hogy velem van a baj, hogy csak a kezeim fáztak? Hm, meglehet. Vagy egyszerűen csak Baekhyun az, aki nem bírja a zord időjárást.

– Finnyás vagy.

– Parancsolsz?

– Finnyás vagy – ismételtem olyan hangnemben, mint az előbb.

– Kapd be, jó?

– Hát, de most nem? – kuncogtam egy sort, majd a forró csokiba kortyoltam.
Esküszöm, a világ legeslegjobb dolga a forró csoki! Ha érett felnőtt leszek, az lesz az első dolgom, hogy mikor beköszönt a hideg, kiálljak egy standdal az utcára és Baekhyunhoz hasonló fagyosszenteknek forró csokoládét osztogassak.

– Nem! – vágta rá egyből. – Egyszerűen nem tudok megmaradni a hidegben. Nem is értem, hogy tudtam kijönni utánad…

– Fontos vagyok neked, valld be! – szorítottam meg finoman vékonyka combját, mire összeugrott és rácsapott a kézfejemre.

– Sosem bírtam a hétfogást, szóval ezt hanyagold, kedves Park Chanyeol.

– Te sem? – nevettem fel hirtelen. Baekhyun mellett mindig jobban éreztem magamat. Olyan könnyedén tudtunk beszélgetni még a leghétköznapibb dolgokról is, hogy ez örömmel töltött el. Persze a többiekkel is jól kijöttem, nem arról volt szó (Sehun egy teljesen más téma volt ez esetben…), csak Baekhyun valahogy közelebb állt hozzám. Biztosan a szobán való osztozkodás is hozzájárult ehhez az érzéshez. Mindenesetre tetszett.

– Min gondolkodsz, Dumbó? – kérdezte pimaszul, arckifejezésem láttán kiröhögött.

– Egy kajára hasonlító névvel inkább csendben maradnék a helyedben, Mr. Bacon.

– Az nagyon nem oké, hogy Luhan ilyen neveket oszt meg veled a hátam mögött! – emelte fel mutatóujját, amivel célegyenesen a vállamba bökött.

– Az sem oké, hogy Sehun ilyen gúnyneveket rám aggat, te pedig még használod is – morogtam bosszúsan, tenyerem nagyot csattant Baekhyun combján. Felnyögött az érzés miatt, és olyan gyorsan lesöpörte magáról a kezemet, amilyen gyorsan csak tudta. Most rajta volt a sor, hogy azt a bizonyos tekintetét rám emelje. Én voltam az első, aki elfordította a fejét.

– Sehun és Luhan annyira…

– …buzis – fejezte be helyettem a mondatot. Amint pillantásunk találkozott felnevettünk, eszeveszett vihogásba kezdtünk. Nem pont ezt a szót kerestem, de lényegében igen, Sehun és Luhan annyira buzis. És a vicces az egészben pedig az volt, hogy Sehun Baekhyun pártján állt mindig, Luhan pedig az enyémen. Ez már ilyen… hogy is mondjam… megszokás lett köztünk. Olykor a gyerekes ellenségeskedésbe Jongin és Kyungsoo is beszállt, de az esetek többségében pártatlanok maradtak.

– Szerinted ki van fölül? – harapta be alsó ajkát Baekhyun, hogy a feltörekvő újabb röhögőgörcsét elnyomja.

– Te jó ég…

– Most komolyan, szerinted ki náluk a dominánsabb fél? – kérdezte izgatottan, és észrevétlenül közelebb csúszott hozzám. Hezitáltam, hogy belemenjek-e a hülyeségébe, vagy se, de aztán beadtam a derekamat. Amíg rajtunk kívül nem tud erről senki, addig az nem fáj a kis gay párosunknak.

– Szerintem Luhan.

– Luhan?!

– Ő az idősebb, ebből kifolyólag gondolom, nem hagyja magát.

– De Luhan?!

– Igen, Luhan.

– Olyan gyönyörű az arca, szebb, mint egy lány! Hogy lehetne már ő?

Teljesen kitért a hitéből. Most komolyan, miért kell ezen így fennakadni? Borzalmas.

– Na, mi van, már te is a másik csapatban játszol, Baekhyunnie? – cukkoltam, és bal kezemmel végig simítottam pirospozsgás arcán. Imádtam szórakozni vele.

– Bocsáss meg, hogy csalódást kell okoznom, de nekem a lányok tetszettek eddig is, és most is.

– Ki hiszi el…

– Ya! Chanyeol, vegyél vissza, mert itt hagylak!

Gyerekes fenyegetése hallatán elkerekítettem a szemeimet, számat pedig O betűt formálva eltátottam.

– Na, most mi lesz!

– Bunkó, utállak – forgatta apró szemeit, lenéző pillantása után elfordult tőlem, teljesen az ellentétes irányba kezdett nézelődni. Csodaszép látványt nyújtott az a fekete színű kabátja, amit éjjel nappal viselt, ha kellett, ha nem. Akárhányszor rászóltam, mindig megkaptam: Chanyeol, hagyjál! Fázok. Kiakasztó.

– Baekhyun…

Semmi válasz.

– Baekhyun.

Még mindig semmi.

– Byun Baekhyun!

Mintha megmozdította volna a jobb kézfejét. Jól láttam én azt? Hm, nem vagyok benne biztos.

– Hát jó – sóhajtottam halkan, Baekhyun noszogatásáról letéve magam mellé tettem a műanyag poharat. Az ölembe pihenő gitár nyakát megfogtam, fenekem alól a puha tokot kihúztam, majd a hangszert gondosan belefektettem. A cipzárt összehúztam, a hozzávarrt pántot áttettem a mellkasom előtt, így a gitár szorosan hátamnak préselődött. Felvettem a forró csokimat és szó nélkül elindultam a kollégium irányába. Ha ő így, akkor én is így.

– Ya! – csendült fel halkan Baekhyun döbbent hangja. Lelki szemeim előtt láttam azt a tipikus, duzzogós, baekhyunos arcot.

Eltelt két másodperc. Tudtam, a szemeivel épp az imént nyársalt fel, szinte éreztem, ahogy a képzeletbeli kését a hátamba állítja.

– Chanyeol! – mondta egy fokkal hangosabban. Hallottam, ahogy feláll a helyéről. Lába alatt a fagyos falevelek ropogtak.

Egy pillantásra sem méltattam őt, magabiztosan lépdeltem előre.

– Park Chanyeol!

A másodpercek csak teltek én pedig egyre távolabb kerültem tőle. Mire tényleg kapcsolt, már jó hat méterre voltam a pad előtt álló alakjától. Gyors futásnak eredt, ennek köszönhetően pillanatok alatt utol is ért.
Ennek ellenére én úgy tettem, mintha ott sem lenne.

– Tudod, kettőnk közül nekem kéne játszani a sértettet, nem neked – mondta felháborodva, és óvatosan meglökte a karomat.

Nem válaszoltam.

– Chanyeooool – húzta el nyájasan nevem utolsó szótagját. Szám már automatikusan húzódott volna egy hatalmas mosolyra, de még mielőtt megtehette volna, magamra erőszakoltam egy komor, semmitmondó arckifejezést. Teljesen sehunos voltam akkor.

– Előbb-utóbb úgy is hozzám kell szólnod, te seggfej – sóhajtott lemondóan, cipőjének orrával megbökte a bokámat. Azaz, egy gyengébb bokán rúgást kaptam tőle, amit nem igen érzékeltem.

– Idióta – szűrtem fogaim közül, mialatt a jobb felemen sétáló Baekhyunra néztem. Arca mintha felderült volna egy pillanatra, de aztán valami miatt még is komoly maradt.

– Már egy kedves szavad sincs hozzám?

– De van.

– Akkor meg? – sandított rám komoran. Ismét az a nyársalós tekintet. Brr, ijesztő.

– Lehetetlen vagy – sóhajtottam.

Mimikája egy szempillantás alatt megváltozott: arca felderült, szemei apró csíkká változtak mosolya végett.

– Most lehet, ez nyálasan fog hangzani, de szeretlek, Chanyeol!

Amint mondata végéhez ért, fogta magát és karjait testem köré fonta. Megilletődve, elkerekedett szemekkel néztem a rajtam csüngő fiúra, ki úgy szorított magához, mintha a csontjaim eltörése lenne a célja.

– Fúj, buzi vagy? – vettem viccesre a figurát, mire felnevetett.

Igazából jó érzés fogott el, ahogy e gondolatát megosztotta velem. Tényleg jó barátként tekintettem rá, és ez két barát között szerintem teljesen normális volt. Én is szerettem őt, ahhoz képest, hogy még csak másfél hónapja ismertük egymást. Mikre nem képes a huszonnégy órából huszonnégyet együtt töltött idő!

– Én is szeretlek, te!

Ezzel egy időben kanyarult egy boldog mosoly az arcomra, a meglepődöttségnek már egy halovány szikráját sem lehetett látni rajtam.

– Na, ki a buzi? – nevetett, majd elengedett. Csillogó szemekkel kereste a szemkontaktust kettőnk között.

Felettébb aranyos volt, ahogy a sapka végett tincsei szemébe lógtak, szája szélében pedig ott bujkált a mosolya, amit egy kisebb ajakharapással próbált elfojtani.

– Sehun és Luhan!

– Úgy bizony!

Tenyerét felemelve mutatta, hogy csapjak bele. Hezitálás nélkül lepacsiztam Baekhyunnal, és a koliba vezető út többi részét beszélgetéssel töltöttük.

Azon a napon tudatosult bennem, hogy nekem Baekhyun nagyon sokat jelent. De tényleg! Ő az a bizonyos Nap, ami – jelenesetben aki – beragyogja a mindennapjaimat. Nélküle minden unalmas és sivár. Mindig is egy ilyen barát hiányzott az életemből.