11. Fejezet

A szobában gubbasztottam egyedül, egy A/5-ös vonalas spirálfüzettel az ölemben. Kyungsoo bő tíz perce ment el, azt mondta, valami elintéznivalója akadt a városban, de majd siet vissza. Nem akadályoztam meg őt, még csak fel sem ajánlottam a társaságomat, hogy elkísérjem. Szükségem volt arra, hogy rajtam és a gondolataimon kívül senki más ne tartózkodjon a közelben.

Sóhajtottam, tekintetem egyszer csak az összefirkált lapra siklott. Idegenszemmel egy jelentéktelen oldalnak tűnhetett, tele áthúzásokkal és kisebb vonalakkal. Mintha egy kisgyerek kezébe adták volna egy „rajzolj, amit akarsz” kijelentéssel. Ám én tudtam, mit ábrázol és jelent pontosan mindaz, ami a papíron szerepelt. Nyugati, nyomtatott betűkkel a legtetejére fel volt firkantva egy bizonyos név, alatta ketté lett osztva a maradék hely. A baloldalra került egy pluszjel, míg a jobboldali oszlop érdemelte ki ennek ellentettjét. Alattuk szabálytalan strigulák tarkították a lapot, ezzel kitöltve durván három sort. Szám széle megrándult, amint tettem még egy voksot a pozitív oldalra.

Érvek és ellenérvek.

A tegnapi hajnalba nyúló beszélgetésünk Kyungsooval elindított bennem valamit. Elalvás előtt is sokat töprengtem rajta, ám most, hogy volt lehetőségem ily’ módon leírni és elválasztani a jót a rossztól, sokkal jobban át tudtam gondolni.

– Biztos van még valami – motyogtam magamban, mikor a toll hegyét a pluszjeles strigulákhoz vezettem. A mindennapokban olyan sokszor eljátszottam már ezt, annyi különbséggel, hogy akkor gondolatban húzgáltam azokat a vonalakat, és úgy éreztem, értelmetlen pótcselekvés volt. Mielőtt még tovább dolgoztattam volna agytekervényeimet, gyors átfutattam mindkét oszlopon a tekintetemet, és kutyafuttában megszámoltam, melyik fél az esélyesebb befutó. Szinte feleslegesen pazaroltam rá az időmet, teljesen egyértelmű volt. Az érveknél tizenegy, míg az ellenérveknél csak három volt. Bár nem írtam le őket, fejben számon tartottam a picike csíkokhoz kapcsolódó magyarázatok mindegyikét.

Már épp kezdtem volna végigmenni mind a tizennégyen, mikor kopogtak. Teljesen kizökkentem, ennek hatására összerezzentem, és tekintetemet felemelve az ajtóra pillantottam. Nem igen vágytam most más ember társaságára, de valamilyen oknál fogva még is csak feltápászkodtam és a bejáratihoz mentem. (Persze előtte gondosan a párnám alá csúsztattam a füzetet a biztonság kedvéért, mielőtt még a kíváncsi tekintetek megtalálnák.)

– Bejöhetek? – Luhan állt a küszöb előtt, nyúzott arcáról a szomorúság legapróbb jeleit is rögtön le lehetett olvasni. Nem volt túl jó passzban.

– Persze, gyere csak – tártam ki az ajtót, alakja elől félre állva szabad utat adtam neki a szobába. Egy halk „Köszönöm” kíséretében lépett beljebb, és bárminemű kérdés nélkül helyet foglalt az íróasztal mellett álló széken. Az ajtót becsukva letelepedtem a saját ágyam sarkába, hogy a lehető legközelebb legyek Luhanhoz.

– Mi a baj? Nagyon elkenődöttnek tűnsz.

– Minden szar – mondta ki kerek perec, tekintetében haraggal, keserűséggel, bánattal és dühvel egyaránt. Soha nem láttam még ennyire magába zuhanva, ledöbbentett ez az énje.

– Mi történt?

– Sehun és anyuék, meg minden – sóhajtott. – Szerintem Sehunnak már semmit sem jelentek. Folyton a barátnőjével van, akitől már a hajam is égnek áll. Ha ketten is vagyunk, csak róla beszél, hozzám már egy kedves szava sincs. Nem tudom, mi lett vele, de kezdek nagyon kibukni miatta. A szüleim meg… ezt inkább nem szeretném firtatni.

Nagyokat nyelve ittam haragos monológját, a féltékenység csak úgy áradt belőle, szinte kézzel tapintható volt. Az utolsó mondatát tiszteletben tartva még csak meg sem fordult a fejemben, hogy rákérdezzek, mi zajlik náluk.

– Ne haragudj meg, hogy ezt mondom, de Sehun egy pöcs. Nem érdemel meg téged, és ha neki fontosabb egy pár hetes kapcsolat, akkor eláshatja magát jó mélyre.

Egy pillanatra magunkra ismertem Luhanék történetében. Én vagyok ő, Baekhyun Sehun, és az a lány pedig Jongin, aki elrontott mindent. Egyből elöntött a féktelen harag, amint ennek teljes egésze eljutott az agyamig. Persze Luhan előtt nem mutattam, egyedül csak megfeszült állkapcsom lehetett az árulkodó jel, de szerencsére nem lepleződtem le.

– Chanyeol – fújta ki a bent tartott levegőjét. Íriszei félelmet tükröztek, bár nem értettem ennek az érzésnek az okát.

– Hallgatlak.

– Én… szóval… fú, ezt még eddig senkinek nem mondtam el – nézett mélyen a szemeimbe, arca mindeközben komoly volt. – Nem tudom, milyen hatást fog kiváltani belőled, de nem tudom már magamban tartani.

– Bármi is az, ne aggódj – nyugtattam, bal kezemet a combjára simítottam, arcomra egy biztató mosoly húzódott. Luhan mély levegőt vett, remegő ujjait összekulcsolta és kezeit az ölébe ejtette.

– Szeretem Sehun.

Pár másodperces csend állt be közénk. Ő kétségbeesetten fürkészte arcomat, míg én haragos tekintetemet próbáltam előle rejtegetni. Nem, nem azért voltam mérges, mert szereti, hanem azért, mert nem ezt érdemli.

– Mondtad már neki? – kérdeztem, félszemmel rásandítottam. Szerintem nem erre a kérdésválaszra várt, legalábbis mimikája ezt tükrözte. Felvontam az egyik szemöldökömet.

– Egy szóval sem. Képzelheted, mit mondana erre.

– Félsz az elutasítástól?

– Ez nem olyan, mintha egy nőnek vallanád be az érzéseidet – sóhajtott. – Ő egy férfi, nem mellesleg a legjobb barátom. Képtelen lennék eltűrni a gyűlölködő és megvető pillantásait.

– Honnan veszed, hogy így reagálna?

– Nálam jobban senki nem ismeri – nézett rám nagy szemekkel. – Ha vonzódna is hozzám, már az első pillanatban kiszúrtam volna. Mellesleg nem lepődtél meg?

– Hmm… egyáltalán nem. Már az első közös bulink után mondtam Baekhyunnak, hogy szerintem itt valami nem oké – húzódott egy gonoszkás mosoly a képemre, mire Luhan tejfehér arca lassan változott át a vörös legsötétebb tónusába. Teljesen zavarba jött.

– Hát… ez…

– Nem kell mondanod semmit – ráztam a fejemet. – Ha neked Sehun kell, hát tessék. Nem fogok fújjogni, annak ellenére sem, hogy nem szeretem azt a tejfölszőke fejét.

– Sajnos már én is kezdek úgy hozzáállni, hogy taszít a viselkedése miatt, pedig szeretem.

– Szerintem beszélj vele erről – mondtam komolyan, jobb kezemmel a szemembe lógó hajszálakat elsimítottam. – Muszáj felhozni ezt a témát, különben bánni fogod, hogy nem tetted meg. Tudod, milyen Sehun.

– Ó, istenem, miért ilyen nehéz minden? – Drámaian a plafonra emelte Luhan a tekintetét, majd egy nagyobb sóhaj kíséretében nekidöntötte hátát a szék támlájának, mialatt íriszei újból az enyémbe fúródtak. Rossz volt látni, hogy ennyire magatehetetlen.

– Hyung, ne bánkódj – mosolyogtam halványan. – Szedd össze magad, és beszélj vele! Gyűjts érveket és magyarázatokat, hogy ha netán szükség lenne rájuk. Sehuntól nem kell félni, annyira nem nagy falat a srác, mint ahogy te azt gondolod. Meg különben is, csókolóztatok már, nem?

– De – pirult ismét, ám tekintetét le nem vette volna rólam. – Nem is egyszer.

– Élvezted?

– Nem igazán emlékszem rájuk, de amennyi megmaradt, baromi jó volt.

– Na – elvigyorodtam. –, biztos Sehun is így gondolja. Máskülönben csak egyszer fordult volna elő, így meg…

– Nagyon sokszor – fejezte be helyettem a mondatomat, amit egy hálás mosollyal díjaztam.

– Már is nincs semmi vesztenivalód.

– De a barátnője—

– Ne törődj vele.

– Hát…

– Komolyan mondtam. Ne foglalkozz azzal a csajjal. Sehun a tied, senki nem veheti el tőled, bármennyire is dögös meg miegymás, oké?

– Oké – bólintott, ezzel nyomatékosítva a válaszát.

– Ez a beszéd, haver! – Mosolyogva emeltem fel a tenyeremet, mire hezitálás nélkül belecsapott.

– Köszi, Chan. Örülök, hogy elmondhattam valakinek.

Merev testtartása szépen lassan ellazult, sokkal nyugodtabban ült a széken, mint pár másodperccel ezelőtt. Felderült arccal bámultam őt, és legbelül majd kicsattantam a boldogságtól. Lenyűgöztem belső énemet, hogy Luhan helyzetébe beleélve magam milyen szuper kis tanáccsal leptem meg őt is, és magamat is egyaránt. Pontosan, én is ugyanezt fogom tenni. Nem fog érdekelni Jongin, nem fog érdekelni senki sem. Csak Baekhyun, és kész. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ismét velem legyen.

Mindent.

– El sem hiszem, hogy már december van – mondtam Kyungsoonak az ablak előtt állva. Már percek óta a hópihéket bámultam, amik szüntelenül hullottak az égből, mintha csak porcukrot szitáltak volna egy nagy tepsi süteményre. Az utak is fehérben ragyogtak annak ellenére, hogy millió egy autó kereke tapadt már az aszfaltra aznap. A járókelők közül voltak olyanok, akik esernyővel védekeztek a nedves pihék ellen, de az emberek többsége még is csak a jó öreg sapka-sál kombinációval védte magát a hidegtől és a nem kívánt hótól.

– Gyorsan telik az idő – jegyezte meg ámulattal teli hangon, és félszemmel láttam, ahogy a szoba másik ablakához megy.

– Nem megyünk sétálni? – kérdeztem hirtelen, amint felvillant elmémben a nagyszerű ötlet. Mindig is szerettem a hidegben bóklászni, valahogy jobban ki tudtam szellőztetni a fejemet. A legtöbb megoldás ilyentájt született, a megválaszolatlan kérdések pedig végre értelmet nyertek, amint átrágtam magam az összesen. Úgy gondoltam, most jót tenne háborgó gondolataimnak és a tudatlanságnak, ami már egy jó ideje gyötört. Kyungsoo hallgatott egy ideig, hezitált, hogy feláldozza-e magát a kinti hidegnek, vagy inkább maradjon a kollégium meleget nyújtó falai közt. Szinte már éreztem is a válaszát.

– Bocsi Channie, de nem szeretnék megfagyni. – Bár ilyen könnyen találnék ki mindent.

– Hát rendben. – Lemondó sóhajommal egy időben távolodtam el az ablaktól, majd hangtalanul a fogas felé igyekeztem.

– Egyedül mész?

– Szerintem hívom Luhant – dünnyögtem, ahogy lehajoltam, hogy belebújjak a bakancsomba, és bekössem annak hosszú fűzőit. Egy perces bíbelődés után felegyenesedtem, nyújtózkodtam egyet, és nyakam köré tekertem a kedvenc fekete sálamat, mihez társult a vastag kabátom és a szintén fekete kesztyűm is. Teljes sötétben pompáztam.

– Hozzak valamit a városból? – fordultam Kyungsoo felé, még mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Rövid időre elgondolkodott, válasza végül csak egy aprócska fejrázás volt, jelezve, hogy nem. – Majd jövök – biccentettem, a következő pillanatban pedig már a folyosón voltam. Gyorsan letudtam azt a két-három lépést, és amint a szomszédos szoba elé értem, öklöm kétszer landolt a falapon. Másodpercekbe tellett, mire kinyílt előttem a bejárat.

– Luhan? – kérdeztem egyből a fapofával rám néző Sehunt, kinek hajtincsei össze-visszaálltak, elég ramatyul nézett ki. Szemei alatt kisebb karikák húzódtak, arca meggyötört volt, látszott rajta, hogy nem igen aludta ki magát az éjjel.

– Elment – válaszolta olyan halkan, hogy ha nem hegyezem a fülemet, akkor nem hallok szavából az égvilágon semmit sem. Hát ezzel meg mi lett?

– Jól vagy? – Bár különösképpen nem izgatott, hogy a halálán van-e vagy sem, udvariasságból még is rákérdeztem.  

– Nézz meg jól, és utána kérdezd meg még egyszer, te idióta – morogta orra alatt, komor tekintetével lyukat égetett az arcomba. Alapból nem erőlteti meg magát, ha a kedvességről van szó, de ma sokkal durvább volt, mint alapjáraton. Mondanom sem kell, nagyon felbosszantotta az amúgy sem higgadt kedélyállapotomat.

– Figyelj, Sehun – vettem egy nagy levegőt, amit aztán orromon fújtam ki. –, én sem kedvellek téged, ne aggódj, de ez már sok. A hyungod vagyok, és úgy érzem, hogy kijár a tisztelet, szóval marha gyorsan vegyél vissza az arcodból!

– Hűha – pimaszkodott tovább, és bár betegnek tűnt, a vérem szívását még sem tudta abbahagyni. – Tudod, ez az éned sokkal jobb, mint a Baekhyunt sirató Chanyeol. Ha ilyen karizmatikus lennél, lehet, még a végén jóban lennénk.

– Jó, Sehun – intettem le, jelezve, hogy hagyja abba. Nem volt hozzá, és a béna beszólásaihoz kedvem, így hát fogtam magam, és szó nélkül tovább indultam a folyosón. Oldalra fordulásom pillanatában még elcsíptem meglepett arcvonásait, amit szekundumok alatt rendezett, és ismét jégherceggé vált, azzal a megvető és komoly pillantásával. Nem tette szóvá, hogy miért megyek el, cselekedetemre a válasza egy jól irányzott ajtó csapódás volt, ami kisebb mosolyt csalt arcomra, annak ellenére is, hogy sikerült még jobban felhergelnie. Esküszöm, rejtély volt számomra, hogy Luhan hogy volt képes összebarátkozni vele, egyáltalán szeretni, rajongani ezért az emberért. Persze már mondta, hogy felém is simán nyitna, csak várjam meg a megfelelő alkalmat. Na de mikor? Nem fogom az egész ittlétem idejét arra pazarolni, hogy egy bunkó alaknak tegyek eleget azzal, hogy megalázkodok előtte, és tűröm a sok rosszat, amit felém intéz. Biztos, hogy a kapcsolatunk nem fog javulni, sőt, inkább csak rosszabb lesz, ha így folytatjuk mindketten. És márpedig én nem fogom hagyni magam, bármennyire is erre vár az a takony. (És jelenesetben tökéletes jelző volt rá.)

Mivel Kyungsoo nem volt hajlandó velem jönni, és Luhan sem volt a szobájában, kénytelen voltam egyedül elhagyni a kollégium épületét. Vérfagyasztóan hideg volt, egy pillanatra meg is bántam, hogy kimerészkedtem az utcára, azonban amikor eszem bejutott a ma reggeli tervem egy rövidke kis „városnézésről”, egyből elszállt minden kételyem. Hatalmas mosolyom bujkált sálam alatt, amit senki nem láthatott, csakis én érezhettem. Céltudatosan megindulva szeltem a város utcáit, ahol most felettébb sok ember tartózkodott, a forgalomról pedig ne is beszéljek.

Első utam a mindenes boltba vezetett, ami a kolesztól bő negyed óra gyaloglásra volt. Még múltkor (mikor Kyungsooval betértünk a közeli hangszerüzletbe) pillantottam meg, és gondoltam, még sok hasznom származhat a későbbiek során, ha bekukkantok oda. Felvillanyozva mentem be a boltba, ahol menten megcsapott a meleg érzete, gerincem vonalán végigfutott a jóleső bizsergés, libabőrös lettem.

– Jó napot! – köszöntöttem az eladót kedvesen, mire hasonló hangszínen üdvözölt. Férfi volt, talán a negyvenes éveiben járhatott, szemüveget viselt, haja kissé rendezetlen volt, alakja leheletnyit telt. Igazából kedves fickónak tűnt, de több figyelmet már nem szenteltem neki. Az oszlopok közti folyosókat róttam, eközben szinte mindenfélét láttam, de amire nekem volt szükségem, azt eddig még egyet sem. Pár perces bolyongás után feladtam, ezért következhetett a B terv: a védtelen eladótól becserkészni a számomra nagyon fontos kelléket, ha törik, ha szakad.

– Elnézést, ahjussi – lépkedtem a pulthoz, mi mögött a férfi egy széken ülve rejtvényt fejtett. Fejét nyomban felemelte, amint meghallotta, hogy hozzábeszélek. – Tartanak szöget?

– Tudtommal igen – bólintott. – A negyedik sor végén nézd meg, a barkácsolós dolgoknál.

– Köszönöm.

Összevont szemöldökkel indultam el a negyedik sor vége felé, hiszen meg mertem volna esküdni, hogy azt is már megnéztem. Nagy meglepetésemre tényleg ott voltak a szögek, rögtön a fellógatott kalapácsok alatt, kisebb dobozkákba csomagolva, százas kiszerelésben. Finoman fejbe kólintottam magam. Miért vagyok ilyen vak? Rögtön a kezembe vettem egy csomaggal, és hogy mindennel biztosra menjek, a legszimpatikusabb kalapácsot is leemeltem a helyéről. Elégedetten baktattam vissza a bácsihoz, hogy kifizethessem mindazt, amit a markomban szorongattam.

Fizetés után távoztam, és az újdonsült szerzeményeimmel a szatyorban indultam vissza a kollégiumba.

Egy; pipa.

Alig két nap telt el azóta, hogy megvásároltam a szögeket és a kalapácsot. Már jó ideje ki volt találva, hogy mit fogok velük kezdeni, ám ahhoz kellett még egy nagyon fontos dolog, ami fel volt írva a listára; baseballütő. Mintha rémlett volna, hogy az egyik csoporttársam él-hal ezért a sportért, de már nem emlékeztem pontosan, ki volt az a bizonyos személy.

– Mondd csak Kyungsoo, ki baseballozott régen? Yifan vagy Joonmyun hyung? – A gitár húrjait hirtelen lefogtam, nem bírtam már magamban tartani a kérdést, bármennyire is próbáltam elvonni erről a figyelmemet a zenével. Máskor könnyedén bevált, ám most valahogy még sem használt. Irdatlan erősen fúrta oldalamat a kíváncsiság.

– Yifan. De ő még mindig baseballozik.

– Ó.

– Miért kérdezed? – vont kérdőre, jobb szemöldökét felvonta. Rántottam egyet vállaimon, fejemet oldalra billentettem eközben.

– Már egy ideje gondolkozok azon, hogy én is elkezdek járni – hazudtam szemrebbenés nélkül egy szolid mosoly kíséretében.

– Valóban?

– Ühüm.

– Nem olyan rossz sport. – Egyetértően bólogatott, a következő pillanatban pedig már újból bele volt temetkezve a telefonjába. Diadalittas vigyorom elrejtése végett fogaim közé vettem alsó ajkamat, gondolatban örömtáncot jártam.

– Majd megkérdezem tőle, hol vette az ütőjét.

– Valószínűleg egy sportáruházban – sandított rám az ágyán fekve.

– Írok neki.

Bár tudtam, hogy Kyungsoot nem igen izgatja, mit teszek és mit nem a szabad időmben, ennek ellenére kisgyerek módjára osztottam meg vele a gondolataimat.

Telefonomat elővéve csatlakoztam a kollégiumi wifihez, és amint kapcsolódott, felléptem a közösségi oldalra, és kikerestem Yifan nevét. Szívbaj nélkül ráírtam, mikor konstatáltam, hogy épp elérhető.

박찬열 Hey, baby!

吴亦凡 Yo, Chan!

박찬열 Baseballozol még, ugye?

吴亦凡 Aha. Miért?

박찬열 Hol vetted az ütőd?

吴亦凡 Talán te is járni akarsz? lol

박찬열 Lehet. Szóval?

吴亦凡 Bármelyik sportboltban találsz.

박찬열 Kajak?

吴亦凡 Ja.

박찬열 Thx, bro.

吴亦凡 lol Chan, mindig meglepsz.

박찬열 ;)

Yifannal imádtam beszélgetni. Bár ő is ugyan hyungjaimhoz tartozott, ennek ellenére a világhálón egyszer sem beszéltem vele úgy. Egy-két köszönési formát átvettem tőle (mint a „Hey, baby” és hasonlók), amit a későbbiekben nagy lelkesedéssel használtam.

– Kyungsoo – emeltem fel a fejemet, nyájas, kérlelő hangon pillantottam szobatársam felé.

– NEM – vágta rá rögtön, egyöntetűen, és érződött rajta, a világért sem változtatná meg a válaszát a fel nem tett kérdésemre.

– Miért csinálod ezt velem?

– Nem szeretem a hideget, ez minden.

– Te semmit nem szeretsz. – Szemeimet megforgatva keltem fel az ágyról, majd a szekrényhez mentem, mi előtt a kedvenc bakancsom álldogált.

– Nem tudom, miért olyan fontos ez most neked.

– Mert csak!

– Akkor menj – sóhajtott, majd pozíciót váltott. (Hallottam, ahogy helyezkedik a takarón.)

– Megyek is! Te lusta dög.

– Hogy van mersz—

És már csuktam is be magam mögött az ajtót egy szórakozott vigyorral az arcomon.

Kettő; pipa.

Szerda este volt, az idő nyolc előtt járhatott pár perccel. Már vagy fél órája szobroztam egy hatalmas fa árnyékában, ami közvetlen a kollégium melletti zöldöves területen álldogált a többi óriás társa mellett, miknek lombkoronái elzárták a Hold fényeit. Egy-két parkbéli lámpa égett, a többi pedig vagy le volt kapcsolva, vagy ki volt égve. Nem szerettem sötétben lenni, de most az egyszer kapóra jött.

A jobb csuklómon viselt órára pillantottam; a kismutató már a nyolcason volt, míg a nagy a tizenkettőt érintette pont. Szemeim egyből felcsillantak, ahogy felcsendült az a bizonyos hang, minek gazdája miatt már szinte jéggé dermedtem a vastag törzs mellett.

Bal kezemből a hosszú szögekkel díszített baseballütőt áttettem a jobb kezembe, a feltűnést kerülve kikandikáltam rejtekhelyem mögül.

A szívem egy óriásit dobbant, végtagjaim hirtelenjében úgy elkezdtek reszketni, mint egy jókora kocsonyadarab. A vérkeringésem is megállt egy pillanatra, a torkomba költözött gombóccal hatalmas harcot vívtam, akárcsak az érzéseimmel. Az egyik felem azt sugallta, hogy ez a helyes megoldás, míg a másik, jobbik belső hang pedig azt, hogy oltári nagy őrültséget akarok csinálni, ne tegyem meg. Pillanatok teltek el a tudatlanság homályába veszve, azonban elég volt egyetlen egy nevet hallanom ahhoz, hogy végérvényesen dűlőre jussak.

– Persze Baekhyun, megmondom neki! – ejtette ki tökéletesen ívelt ajkai közül Jongin, egy jókora mosollyal a – szintúgy – hibátlan arcán.

Eddig úgy éreztem, hogy majd megfagyok, ám ezek után, teljességgel perzselt minden testrészem. Dühömet addig kontrolláltam, míg a mobilját ki nem nyomta, meg nem szakította a beszélgetését Baekhyunnal. Az én Baekhyunommal.

Mély levegőt véve behunytam a szemeimet, elszámoltam ötig, majd egy „Most vagy soha” gondolattal kiléptem a fa takarásából. Izgultam, féltem, de tudtam, nincs már visszaút, ezt választottam, ezt is kell végigcsinálnom.

A hó ropogott a talpam alatt, Jongin viszont hála az égnek ebből nem hallott semmit. Zenét hallgatott, mint szokás szerint a nap huszonnégy órájában.

Épp egy olyan hét-nyolc méter következett, ami teljes sötétségbe burkolózott, így nem tétovázva, kihasználtam az alkalmat, és egy igen halk „Bocsáss meg” mondat után nagy erővel meglendítve az ütőt, beleállítottam Jongin hátába a hegyes, kesze-kusza szöges, általam összeeszkábált fegyvernek kinevezett tárgyat. A fiú előre esett a hirtelen jött ütéstől, fájdalmában felnyögött. Kezéből kiesett a mobilja, egyenesen a le nem takarított járdán koppant, beleolvadva a hóba.

Megijedtem, egy pillanatra átfutott agyamon az a gondolat, hogy ha még van annyira ereje, akkor segítségért kiálthat, ezért amilyen gyorsan, és reflexszerűen tudtam, kiszedtem testéből az ütőt, majd újabb, s újabb csapásokat mérve rá, addig folytattam ezt a mozdulatsort, míg a hófehér leplet át nem színezte az ő piros vére.

Az utolsó lendítés után elhajítottam az ütőt, majd Jongint a hátára fordítva leguggoltam hozzá. Zsebemből előhúzva a telefont, megvilágítottam az arcát; szájából szivárgott a vére, szemei mereven, üvegesen, bámultak előre, hajszálain megcsillantak az olvadt hópihék cseppjei. Ujjaimat a nyakán lévő verőérre nyomtam, de nem éreztem semmi lüktetést.

Megkönnyebbültem. Elvégeztem a dolgomat.

A telefonom kijelzőjére rápillantva megláttam, hogy volt egy millió nem fogadott hívásom, az utolsó pedig alig egy perce érkezett. Feloldottam a kódot, a kis ikonra rávezetve az ujjamat konstatáltam, hogy az utolsó bejövő hívást Jongintól kaptam 20:02 perckor. A többi mind Baektől volt.

A levegő a tüdőmben rekedt, pislogni is elfelejtettem a döbbenettől. Remegő kézzel emeltem ki az immár vérrel borított hókupacból a telefonját, s megláttam, hogy volt egy üzenete Baekhyuntól. Pofátlanságnak éreztem megnyitni más levelét, de egy halott embernél ez már mindegy volt.

„Felhívtad? Kérlek, mondd, hogy felhívtad! Órák óta nem tudom elérni, fogalmam sincs, hogy hova mehetett… remélem, te több szerencsével jársz, és neked felveszi Chanyeol a telefont. Írj sms-t, oksi?”

Eltátottam a számat, a sokktól csak egy halkabb nyögés szökött ki ajkaim közül.

Baekhyun… aggódott értem… ez az jelenti… nem csak én gondolom ennyire mélynek a kapcsolatunkat…

Boldog mosolyom az arcomra fagyott, szemeim könnybe lábadtak a meghatódottságtól.

Megérte. Teljesen megérte Jongin halála. Ha ezt nem teszem meg, nem jövök rá arra, hogy tényleg ennyire fontos vagyok Baekhyunnak.

A pillanatnyi mámorból felocsúdva szálltam vissza a Föld nevezetű bolygóra, és szembesültem a két kezem által okozta pusztítással. Egy szekundumra kihagyott egy ütemet a szívem, hangosan ziháltam. El. Sem. Hiszem. Hogy. Megtettem.

– Jongin – érintettem ujjaimat a fiú jéghideg arcához, ami még így holtan is gyönyörű volt. Szent szar, mit tettem! – Jézusom – simítottam végig puha bőrén, könnyeim közben megállíthatatlanul és hangtalanul csordogáltak végig orcáimon.

Az elmúlt hetekben csak tervezgettem és tervezgettem, de nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Tegnap eljöttem a kollégiumból egy szó és mindenki tudta nélkül. Még Kyungsoonak és Luhannak sem mondtam el, így érthetőek voltak Baekhyun aggódó üzenetei, amiket Jonginnak küldött. A közeli szállodában vettem ki egy szobát három napra (a tegnapi és a mai benne volt), ami tökéletesen megfelelt ahhoz, hogy megvalósítsam a szörnyű bosszúmat, amiért… elvette tőlem Baekhyunt. De ez… így látni őt… egyszerűen felfoghatatlan és lehetetlen. Alig pár hónapja még együtt lógtunk nap, mint nap, most meg… Élettelen teste felett gubbasztok, megannyi gyűlölettel iránta, és annál is többel magam iránt. Ha ezt bárki megtudja, nekem végem! Ép ésszel látva a dolgokat teljesen máshogy közelítettem volna meg őket, de annyira elkapott a hév és a düh, hogy képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet. Egyből azt véltem helyesnek, ami legelőször az eszembe jutott, így nem is próbáltam más megoldást találni. Eluralkodott rajtam, és átvette az irányítást. Hatalmas hibát követtem el.

– Ó, basszus – sóhajtottam, jobb kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, amik már szinte a bőrömhöz fagytak abban a hidegben.

Mikor felálltam, úgy éreztem, tömör zseléből vannak a lábaim. És nem, nem a hidegtől reszkettek, hanem magától a látványtól, ahogyan Jongin előttem feküdt, alakja körül egy jókora vértócsával. Hátborzongató volt testközelből ilyet látni, már-már rettegtem tőle és olyanok játszódtak le a fejemben, hogy bármikor felébred és megöl.

Bugyuta gondolataim elhessegetése után erőtlenül ragadtam meg a csuklójánál, majd az útról egyenesen a bokrok mögé húztam. Nagy erőfeszítésekbe tellett, mire megtaláltam a megfelelő helyet a továbbiakhoz (ugyanis a hullamerevség végett nehéz volt, mintha tömör csontos húsköteggel birkóztam volna meg).

Még szerencse, hogy felkészültem minden eshetőségre. Kabátzsebemből egy kis gyufásdobozt húztam elő, s remegő ujjaimmal kicsúsztattam a skatulyát. Kivettem egy gyufaszálat, majd a dobozka oldalához érintettem a fejét. Ujjaim szüntelenül remegtek, alsó ajkamat beharapva még egy utolsó pillantást vetettem Jonginra, majd a gyufát meggyújtva a fiú mellkasára tettem azt. Először csak aprócska füst keletkezett, amint a tűz átégette kabátjának anyagát. Az első gyufa elaludt.

Szedd össze magad, Chanyeol!

Annyira nem akartam ezt tenni, de nem volt más választásom. Nem akartam lebukni, és nem akartam, hogy kitudódjon mindenki számára a szörnyű tettem. Lelkiismeretem felett gyávaságom győzött, ezért rögtön vagy négy szálat kaptam ki a skatulyából és egyszerre meggyújtva őket ismét Jonginhoz érintettem. A lángok most nem aludtak el, és bár lassan, de meggyulladt végül a szövetkabátja. Percek teltek el, és a forróság futótűzként terjedve szét rajta mindent felemésztett.

Könnyektől csillogó szemekkel bámultam a sötétben világító sárga nyalábokat. A szívem fájt, ostobának éreztem magamat. Legbelül, jó mélyen piciny lelkem megnyugvásra lelt, ám agyam nem tudta feldolgozni a tényt, hogy megöltem Jongint. Egy szörnyeteg vagyok.