10. Fejezet

– Így nem fogjuk tudni megcsinálni – azzal ismét én törtem meg a csendet, ami időközben újból a szobára telepedett. Kezdett nyomasztani, hogy mindig csak én beszélek, míg Baekhyun egy kukkot sem szólva ül a régi ágyán, fekete laptopjával az ölében.

– Szerintem meg de.

– Kezd elegem lenni belőled – morogtam, nagy lendületet véve felálltam, a saját gépemmel a kezemben odabaktattam Baekhyunhoz, hogy helyet tudjak foglalni mellette. Tiszteletben tartottam a kis magánszféráját, bő fél méter távolságra huppantam le tőle a rugós matracra. Cselekedetemre nem szólt semmit, de ahogy láttam, mimikája sem változott. Mereven ült, kiegyenesedett háttal, és mintha ideges lett volna, csontos ujjait észrevétlenül tördelte a klaviatúra felett.

– A következő órára kell, ami azt jelenti, hogy majd’ egy hetünk van rá.

– Akkor miért csináljuk pont most? – kérdezte, miközben az ágyon beljebb csúszott, hogy hátát neki tudja dönteni a falnak. Feszült sóhajomat lassan engedtem ki, szemeimet lehunyva próbáltam meggyőzni magam, hogy most csak szívat, és nem éppen azon van, hogy kikészítsen idegileg.

– Azért, hogy minél hamarabb meglegyünk vele, és te minél gyorsabban megszabadulj tőlem, ahogy azt már egy jó ideje teszed. Megfelelt a válasz?

Bár nem kenyerem ez a fajta beszédstílus (ugyanis nem engem hívnak Oh Sehunnak), de most mégis kikívánkozott belőlem. Felemésztett a jelenlegi helyzet kettőnk között. Borzasztó, hogy az egykor virágzó barátságunknak most hűlt helyét sem találtam. Bár bennem égett az a bizonyos gyilkos szikra (amit mások reménynek hívnak), de valahogy éreztem, hogy ez már nem lesz olyan, mint régen. Az ő részéről legalább is biztos, hogy nem.

– Kerestem pár forrást hozzá – mondta közömbösen, mintha az előző csipkelődős megjegyzésemet meg sem hallotta volna.

Határozottan állíthatom, ő nem ilyen volt. Változott a jelleme, de hogy miért, azt nem tudom. Mindenesetre minimum egy olyat vártam volna tőle, hogy: „Nagyon vicces vagy, Chanyeol. Idióta” vagy „Igen-igen, már jó lenne megszabadulni tőled, rohadt unalmas vagy, tudsz róla?”. Na, EZ lett volna Baekhyun, nem pedig az, aki ott ült mellettem.

– Én is találtam.

Nem erőlködtem tovább, ennyi volt. Nem láttam értelmét, és bár azt hittem, hogy a közös munka majd újból összehoz minket, nem történt az égadta világon semmi sem.

A tegnapi órán osztotta ki a tanár a feladatot, miszerint csináljunk egy jó hosszú, majd húsz oldalas prezentációt a jövő heti órára, párokba rendeződve a szerint, ahogy év elején kiválasztottuk a másik felünket. Nekem ez a valaki természetesen Baekhyun volt. Mondanom sem kell, nagyon ijedt képet vágott az óra végén, mikor tudatosult benne, hogy velem lesz. Tisztán fel tudtam idézni arcának rémült vonásait, és a hozzá társuló tekintet, amivel rám nézett. Annál kétségbeesettebbet még életemben nem láttam. Mintha kijelentették volna, hogy az egyik végtagját tőből ki fogják tépni az én közreműködésemmel.

– Mit is mondott, mennyi szövegnek, és mennyi képnek kell benne lennie?

Egy pillanatra megálltak az agytekervényeim. Most hallucinálok, vagy tényleg ő kérdezett tőlem elsőnek?

– Hm?

– A képek és a szövegek arányát kérdeztem.

Szóval nem képzelődtem. Ez egy jó jel, legalább megúszok egy orvosi látogatást a pszichiátrián.

– Fogalmam sincs, nem emlékszem már rá.

– Istenem, Yeol – csóválta a fejét, aprócska mosolyát próbálta előlem rejtegetni. Persze hogy is sikerült volna neki? Amióta átjöttem mellé, csak őt nézem, és csak neki szenteltem az összes figyelmemet. Mindent látok, Byun Baekhyun, jól vigyázz, mit teszel!

– Szerintem annyira nem fontos, hogy miből mennyit rakunk. Ahogy jön, nem?

– Hát legyen.

Ismét hosszú hallgatás állt be kettőnk közé, de ez most valahogy más volt. Eddig olyan nyomasztónak éreztem ezeket a néma perceket, ám most valamilyen oknál fogva a nyugalom uralkodott el felettem. Egy másodpercre még boldognak is mondhattam magam, elvégre mindenem meg volt, ami kellett: csend, jó közérzet, és a tudat, hogy Baekhyun velem van. Furcsa ezt szavakba önteni, de iránta nem csak, hogy barátságot, hanem egyfajta rajongást is éreztem. Sosem találkoztam még ilyen életrevaló és becsülendő emberrel, mint Baekhyun. A személyisége abszolút megnyerő volt, már az első pillanattól fogva szimpátiát keltett az emberben, és fecsegős tulajdonságának hála, pedig bárkit szóval tudott tartani.

– Amúgy… milyen Kyungsooval egy szobában?

Újabb kezdeményezés az ő részéről, ami egyet jelentett azzal, hogy a képzeletbeli „Csoda történt” listámra ismét felkerült ez a cselekedete.

– Hát… - túrtam tincseim közé, majd az összekuszált hajkoronámat meglapogattam, hogy az egekbe álló szállak lelapuljanak.

– Ennyi?

– Ya! Hagyjál gondolkodni! – szóltam rá egy kisebb mosollyal az arcomon. Összevont szemöldökkel pillantgatott felém, de egy másodpercnél tovább nem tartott a szemkontaktusunk. Mintha nem akart volna a szemembe nézni. Utáltam, amikor az éppen aktuális beszédpartnerem még csak rám sem nézett, nagy bunkóságnak tartottam az ilyesféle viselkedést.

– Ezt ennyire át kell gondolni?

Baekhyun a láthatáron! Baekhyun a láthatáron!

– Jobb.

– Micsoda?

– Jobb vele lenni – azzal elkomolyodtam. Válaszom hallatán egy pillanatra megdermedt, öntudatán kívül alsó ajkába mélyesztette felső fogsorát. Láthatóan kínosan érezte magát, és talán még megalázottnak is, hogy Kyungsoot részesítettem előnyben. (Ami persze egyáltalán nem volt igaz.)

– Nos – emelte meg szemöldökeit, a beszívott levegőjét lassan préselte ki magából. –, Jonginnal is jobb.

– Tényleg? – szegeztem rá számonkérő tekintetemet. Nem mondanám, hogy túl magabiztosan, de bólintott. Engem nem versz át!

– Akkor áruld el, hogy miben jobb.

– Mindenben.

– Konkrétan?

– Nincs konkrétan, oké? – Hangját felemelve felém fordította a fejét, sértődötten, mérgesen csillogó íriszeivel rendesen felnyársalt, ökölbeszorított kézfejei pedig még inkább azt sugallták, hogy ott helyben péppé vert volna. Teljesen magára vette azt, amit nem is kellett volna.

Nem tudtam erre mit mondani, és a kettőnk között hirtelen kialakult helyzet végett jobbnak láttam befogni, és nem poénkodni Baekhyunnal. Zavartan emeltem el róla a tekintetemet, és mintha mi sem történt volna, a laptopot kezdtem bújni. Pár másodpercre rá (szinte) egyszerre sóhajtottunk fel, gondterhelten és idegesen. Annyira éreztem, hogy mindkettőnkben most egy és ugyanaz játszódik le; ő féltékeny Kyungsoora, én pedig Jonginra, annak ellenére is, hogy nem igazán akartam elhinni, amint mondott.

– Csak vicceltem – mondtam halkan bő tíz perc hallgatás után. Nem bírtam már elviselni ezt. Persze ki volt a hibás? Még szép, hogy én. Ha nem kezdtem volna el hülyéskedni ezzel, akkor talán most vígan beszélgetnénk, mint régebben, de nem, nekem el kellett rontanom mindent. Annyira tipikus, hogy már meg sem lepődtem magamon.

A bocsánatkérősdit ezennel megkezdve ültem közelebb hozzá, az ő helyzetét felvéve én is nekidőltem a falnak, annyi különbséggel, hogy egész testemmel felé fordultam, így vállamat érte az a megtiszteltetés, hogy megcsodálhatta közelebbről a világos tapétát.

Komor állarcát rendíthetetlenül tartotta maga előtt, nem akart megenyhülni a kezdeményezésemre sem.

– Én viszont nem.

– Tu— Micsoda?!

– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Chanyeol. Jonginnal jobb.

Amint ajkain kiejtette az utolsó mondatot, szinte hallottam, ahogy a szívem kettéhasad. A világ egyik legszörnyűbb érzése kerített hatalmába röpke másodpercek alatt. Olyan váratlanul ért ez a rideg magatartás és válasz, hogy nem tudtam reagálni rá. Se szóval, se gesztussal, egyszerűen semmivel sem.

Nem tudom, mit követtem el ellened, de nem kellene, hogy ennyire haragudj rám. Ha utálsz, ha nem, ezt akkor sem kellett volna mondanod. Tudod, hogy legjobb barátomként tekintek rád, és elvárom, hogy te is megadd azt a törődést, amit én megadok neked, annak ellenére is, hogy azt kérted, várjak rád és ne keresselek. Szétszaggat belülről ez az érzés. Fáj, érted? Megöl. Nem tudom már elviselni, hogy ilyen vagy velem. És amit Kyungsooval kapcsolatban mondtam, csak egy béna poén volt. Nálad jobb szobatársam sosem volt, esküszöm! Bocsáss meg nekem mindenért, amit elkövettem ellened, és ilyenné tett téged. Te vagy a legjobb barátom. Szeretlek Baekhyun!

Ahelyett, hogy kimondtam volna, folyamatosan lejátszottam újra és újra magamban a rövidke monológomat, amit neki szántam. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy megmukkanjak, pedig mindennél jobban hozzá akartam szólni.

A kiselőadást követően minden visszaállt a régi kerékvágásba. Mármint nem a legrégebbibe, hanem az azutániba, a „Baekhyun ott, én itt”-félébe. Lehet más már rég feladta volna, de én nem tudtam. Képtelen voltam továbblépni. Elhatároztam, hogy amíg nem kapok normális választ Baekhyuntól, addig nem fogok róla lemondani, bármennyire is azt érzem, hogy Jongin tölti be azt a szerepet, amit nekem kéne. (És ezt nem csak én vettem észre, Kyungsoo is finoman utalt rá a minap, hogy Jonginnal már nincsenek is olyan sokat együtt, mint azelőtt.) Kérdem én, kinek jó ez? Egyedül még talán Sehun és Luhan nem távolodott el egymástól, ám a folytonos vita köztük, hogy ki kinek az oldalán áll, szépen lassan szétcincálja a kapcsolatukat. Felborult az egyensúly, és ezt már nem bírtam elnézni.

– Holnap lesz valami faszom számonkérés, de nem tudok semmit – huppant le mellém a szomszédos szoba idősebb tagja a folyosóra kitett kanapéra, és az újonnan festett barnai tincsei közé idegesen csúsztatta ujjait.

– Sehun?

– Ki más?! Kiidegel, borzalmas.

– Luhan, legalább ti ne csináljátok ezt – néztem rá kérlelően, a combomon támasztott gitárra könyököltem. Annyira tudtam, hogy ez lesz.

– Tudod, hogy milyen makacs. Nem tudom meggyőzni, ragaszkodik a saját igazához – fújtatott. – És, ha ez még nem lenne elég, felszedett valami kiscsajt, akivel éjjel-nappal beszélnek, meg tök sűrűn találkoznak. Komolyan, csodálkozom, hogy tudja még a nevem. – Hitetlenkedve meresztette rám hatalmas, őzike szemeit, mikben ott bujkált a keserűség és a féltékenység.

Ja, igen, egy dolgot nem említettem; a bandánk legfiatalabbja összejött egy lánnyal úgy bő másfél hete, és ennek következtében már teljesen megfeledkezett rólunk. (Én persze nem bántam, kit érdekel, hogy Oh Sehun uraságának hiányzok-e vagy sem, de Luhan…) Mert az oké, hogy szerzel magadnak valakit, de ha vannak barátaid, akkor mértéket kell tartani, hogy kivel mennyi időt töltesz, főleg, hogy a legjobb barátod nagyon ragaszkodik hozzád. Bár sosem tudtam, hogy Luhan most vonzódik-e Sehunhoz, vagy egyszerűen csak ennyire a tenyerén hordja a már ezer éves barátságukat. Nem kérdeztem őt erről, és értelmét sem láttam. Ha az első opció, akkor hajrá, nem tilos, engem pedig nem zavar. De tekintve, hogy Luhannal a kapcsolatom bizalmasabb lett, egyre jobban idegesített, hogy a beképzelt szőke herceg félvállról vesz mindent a fiúval kapcsolatban.

Nem volt elég, hogy a saját problémáimat is meg kellett oldanom, egyre jobban éreztem, hogy Luhan és Kyungsoo terhei is a valamelyest a vállaimon landolnak. Segíteni akartam nekik, és segíteni akartam magamon, de nem tudtam, hogy hogyan és miképpen. Ez volt benne a legszomorúbb.

Újabb hét telt el, a helyzetünk pedig szerintem rosszabbodott. Kyungsoo már nem járt át Jonginhoz, és Jongin sem jött Kyungsoohoz. Minden idejét Baekhyunnal töltötte, ami engem egyre inkább idegesített.

– Ma van Jongin táncpróbája – jelentette ki Kyungsoo, miután a falióráról leolvasta az időt. Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

– És?

– Nem furcsa valami? – tárta szét a karjait, tekintetét végigvezette magán, oda-vissza. Ekkor beugrott a válasz, és egyből elöntött a düh. Jongin táncpróbájára Kyungsoo elengedhetetlen „kellék” volt. Kyungsoo elkísérte Jongint minden szerdán és pénteken az edzésekre. Konkrétan nem mesélte, hogy ő is beállt volna, vagy csak ült a padon és nézte őt, de nem is ezeken az apróságokon volt a hangsúly. Maga a gesztus, hogy elvitte, mert szerette volna, hogy büszke legyen rá a legjobb barátja. De most a jelek szerint Baekhyunt vitte magával.

F-E-N-O-M-E-N-Á-L-I-S!

– Tennünk kell valamit – mondtam határozottan, idegességem levezetéseképpen lábammal doboltam a parkettán, és alsó ajkamat morzsolgattam fogaim között.

– Még is mit? Annyi mindennel próbálkoztam, hogy az már nevetséges.

– Tudod, mit érzek?

– Csalódottságot?

– Erre most azt kellett volna mondanod, hogy „na, mit?” – torzítottam el a hangomat, próbáltam olyan tónusban megszólalni, mint amilyen Kyungsoonak van. Egy pillanatra elmosolyodott, komoly arckifejezése ellágyult.

– Na, mit?

– Hogy megölném mindkettőt.

– De szeretlek – bólogatott elismerősen, kezét nyújtotta a levegőben, hogy csapjak bele. Tenyeremet felemeltem, és számolásra egyszerre ütöttünk a semmibe, ami úgy hatott, mintha lepacsiztunk volna. Mindig ezt csináltunk, és szerintem már a védjegyünkké vált.

– Örülök, hogy egyre gondoltunk.

– Én is – helyeselt. – Amúgy…

– Hm?

– Lehet egy idétlen kérdésem?

– Csak nyugodtan – mosolyogtam rá biztatóan.

– Te képes lennél rá?

– Mármint—

– Igen, mármint arra, hogy megöld valamelyiküket, vagy mindkettőt. Jó, tudom, ez most nagyon debilül hangzott… Felejtsd is el! – legyintett zavartan, tekintetét lesütötte.

Kyungsoo, és az ő beteg fantáziája mindig mosolyt csalt az arcomra. Szerette a horror filmeket, nem riadt vissza a vértől, és a gyilkosság gondolatától sem. Könnyedén tudott róla beszélni, mintha annyira hétköznapi beszédtéma lenne az, hogy hogyan kell embert, vagy más élőt boncolni, vagy, hogy hol vannak azok az erek, amiket ha elvágsz, simán bele is halhatsz. (Ezeket persze nem tanultuk, ő járt utánuk, és amikor unatkoztam, én is bele-beleolvasgattam, szóval egy-két dolog megmaradt.) Beteg egy ember volt, de ezért is szerettem őt.

– Az emberölés felelősséggel jár, és mivel nagykorúak vagyunk, simán végezhetnénk a börtönbe.

– A kérdésre válaszolj, ne kertelj!

– Jó – sóhajtottam. – Lehet. Te?

– Semmi akadálya.

– Most ez miért nem lep meg? – húzódott arcomra egy nagy mosoly, mire felkuncogott.

– Ha nem jön össze egy jó munka az egyetem után, bérgyilkos leszek.

– Ne folytasd – nevettem, és elterültem az ágyamon.

– Na, de komolyra fordítva a szót, nem hinném, hogy képes lennék bántani Jongint…

– És Baekhyunt?!

– Ő miatta van minden, szóval ez már kérdéses.

– Pff.

Aznap este Kyungsooval nagyon sokat beszélgettünk az újonnan megalakult párosról, akinek az egyik tagját én, míg a másikat Kyungsoo jutalmazta szebbnél szebb jelzőkkel. Lehet, hogy haragudnom kellett volna rá, amiért elhordta Baekhyunt mindennek, de úgy voltam vele, hogy ha már nekem nem szólt érte, akkor én sem szólok egy szót sem. Igazából még vicces is volt, én legalább is jól szórakoztam.

Kyungsoo még csak nem is gondolta volna, hogy a hajnalba nyúló csevejünk után megihlet. Bár eleinte csak viccnek szántam, de minél többet gondoltam rá, annál jobban éreztem, hogy ez egy igen jó megoldás. Az már más kérdés volt, hogy képes lennék-e rá, vagy egyáltalán stabil-e annyira a lelki és szellemi világom, hogy a lelkiismeretemmel tudjak számolni utána. Egyáltalán hogyan kéne és mivel? Megannyi kérdés merült fel bennem, hiszen ilyet azért még sem lehet „lesz, ami lesz” elv alapján csinálni.

Nagyon sokat agyaltam rajta, érveltem a pozitív és a negatív oldal mellett egyaránt, ezáltal kettészakadva egy jó és egy rossz félre. A jó szerint azon nyomban el kellett volna felejtenem, de a rossz valahogy még is kecsegtetőbb ajánlatot adott. Csupán két hátránya volt: kockázatos és körülményes.

Ez kiküszöbölhető még, nem?

9. Fejezet

A gitár húrjait lassan pengettem, szemhéjaim eközben csukva voltak, alsó ajkamat fogaim fogták közre. Észrevétlenül még dülöngéltem is jobbra-balra, de ez nem volt annyira feltűnő, mint az arcomra kiülő érzelmeim. Szívfájdalmamat csak így tudtam enyhíteni, így sikerült lenyugtatni a bennem tomboló haragos dühkitöréseket, amik hatalmukba kerítettek, mihelyst egy bizonyos személyre gondoltam.

Közérzetemhez tökéletesen passzolt a melankolikus dallam. Mikor rossz passzban voltam, így adtam szabad utat az érzéseimnek, és vezettem le a feszültségemet. Egy röpke fél órás játék után mindig jobban éreztem magam, de ez most valahogy más volt. Már közel egy órája gitároztam és dúdoltam is néha hozzá, de semmi. Nem éreztem, hogy felszabadultabb lettem volna. Nem éreztem semmit, és ez aggasztott a legjobban. Ha már a szívszerelmem sem segít rajtam, akkor ott bizony hatalmas nagy baj van.

– Értékelem a tehetségedet, meg minden, de nem hagynád már abba? – mordult fel szobatársam idegen hangján, mire egyből megálljt parancsoltam az ujjaimnak. Semmitmondó tekintetemet ráemeltem, komolyan fürkésztem kerekded arcát, min most a düh megannyi formája váltakozott.

– Ha valami nem tetszik, el lehet menni.

– Már egy hete ugyanezt a dallamot játszod. Úgy érzem magam, mintha valami temetésen lennénk, vagy rosszabb. Ennyire nem bukhatsz ki, hogy Baekhyun elment.

– Elmenekült – pontosítottam.

– Miért mindig a lényegtelen dolgokat ragadod ki a mondataimból? – szörnyülködve csukta össze a vastag könyvet Kyungsoo, majd törökülésbe vágva magát bámulni kezdett.

– Mert jelenleg ezen van a hangsúly. Elmenekült előlem úgy, hogy még annyit sem mondott, hogy „Cső, te paraszt, nem kellesz már nekem ”, vagy hasonló.

– Ha annyira nagy barátod, mint ahogy állítod, akkor egy szobacsere nem a világ vége. Jongin és én már ezer éve ismerjük egymást, a legjobb barátok vagyunk, és még sem neheztelek rá, amiért beleegyezett ebbe.

– Azok ti vagytok – morogtam orrom alatt. – Alig három hónapja ismerem Baekhyunt, és az más. Most úgy érzem, mintha hátba szúrt volna azelőtt, mielőtt még bizalmasabb lett volna a kapcsolatunk.

– Beszéltél már vele?

– Kerestem, de nem volt rám kíváncsi, vagy nem volt a szobában.

– Biztos van rá megfelelő magyarázat, hogy mit miért tesz. És még mielőtt mondanád, fogalmam sincs, hogy mi az, ezt csak ő tudhatja. Ha nem árulja el, akkor sajnos így jártál.

– Hogy te milyen jó fej vagy, basszus – mosolyogtam rá cinikusan, majd az ágyról felállva eltettem a gitáromat a tokjába. Most nem állítottam a szekrény mellé, a takarón hagytam, hiszen ki tudja, mikor jön rám megint a búskomor hangulat.

– Hova mész? – kérdezte Kyungsoo, hangja aggodalmat sugárzott.

– El.

– Konkrétabban?

– Levegőzni.

– Chanyeol…

– Most hagyjál, jó? – sandítottam rá, miközben belebújtam a bakancsomba. Nyakam köré tekertem a kötött sálat, a kabátot (mint utolsó ruhadarabot) végül magamra vettem.

Még mielőtt kiléptem volna, visszafordultam Kyungsoo felé.

– Ez nem ellened irányul. Nem okollak és hibáztatlak téged, sajnálom, ha sokszor így jön le. Baekhyun viselkedését nem tudom hova tenni, és felemészt a tudatlanság.

Még mielőtt meg tudott volna szólalni már rég a hosszú folyosón sétáltam. A szomszédos szobából hallottam egy kisebb veszekedést Luhan és Sehun között. Nem tulajdonítottam sok figyelmet nekik, egészen addig, míg meg nem hallottam a saját nevemet, rá pár pillanatra pedig Baekhyunét. Megtorpantam, egy-két lépést visszakoztam, és az ajtótól bő fél méterre megállva már hegyeztem is a füleimet.

– … Mert nem akarja, hogy elmondjuk neki. – Kétség kívül ez Sehun volt.

– Mondanám, hogy megértem Baekhyunt, de nem tudom… Yeol lelki világában tesz kárt ezzel.

– Chanyeol erős srác, ne védd már őt folyton!

– Miért utálod ennyire?

– Nem utálom.

– Akkor legalább most az egyszer ismerd be, hogy Baekhyun viselkedése nem normális. Ha szeretsz valakit, mellette vagy, és nem hagyod el!

Csend lett.

Nem tudtam, mi fog következni ezután, ezért jobbnak láttam tovább állni. Eredetileg lépcsőzni akartam, de lustaságom aznap is győzelmet aratott felettem, így hát a liftet választottam. Az újdonsült információkat emésztgetve doboltam jobb lábammal, mialatt tekintetemmel a számokat vizslattam, amik csökkenő sorrendbe felgyúltak, mikor az adott szintre ért a kabin. Hamarosan a lift megállt, a két ajtó pedig kinyílt előttem. Kiléptem, a kabátzsebemből előhalászott fülhallgatóval pedig kizártam a külvilág zajait. A telefonon kerestem valami zenét, és elindultam a nagy ajtók felé.

Már a lift előtt állva kiszúrtam, hogy két alak közeledik a kollégium épületéhez. Legbelül tudtam, kik azok, de még sem akartam elfogadni. Azonban a felvetésem beigazolódott, amint elmentem egy nálamnál alacsonyabb, és egy majdnem velem egy magas srác mellett. Halkan köszöntöttem őket. Jongin arca felderült abban a kis időben, míg tekintetünk találkozott, Baekhyun viszont zavartan fordította el a fejét, mielőtt még neki szenteltem volna minden figyelmemet. Csak egy pillanat, de elég volt ahhoz, hogy a szívem darabokra hulljon. Utána akartam nyúlni, de karom nem mozdult. Kiabálni akartam, hogy végre észrevegyen, de egy hang sem jött elő. Nem voltam rá képes, pedig minden porcikám erre vágyott. Hagytam végül, hadd menjen. Egy hét után ennyit kaptam tőle. Még elutasítóbb, és a jelek szerint látni sem akar. Fantasztikus.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, már a kinti hidegben bóklászok, könnyáztatta szemekkel, és hangosan dübörgő zenével. Ekkor pár másodpercre megállt a szám, kis időn belül pedig folytatódott. Kihúztam jobb zsebemből a telefont, a képernyőre meredtem. Üzenetem érkezett. Jongintól. Vonakodva nyitottam meg.

„Ne emészd magad. Nem te tehetsz róla. Nem mondhatom el, de idővel majd mindent tudni fogsz. Ne búsulj, okay? Hiányzik a mosolyod L”

Ujjaim hegyével kitöröltem szemeimből a jéghideg könnyeket, nagy levegőt véve elkezdtem egy válaszüzenetet írni. Annyi kérdésem lett volna Jonginhoz, hogy két kezemen nem tudtam volna megszámolni. Elvégre ő volt Baekhyunnal a nap huszonnégy órájában, ő tudhatott mindent, én nem. Neki mondta el Baekhyun a titkait, nem nekem. Igazságtalannak éreztem, de ez Baek döntése volt, én pedig nem szólhattam bele, bármennyire is akartam volna.

„A lehetetlent eddig senki nem tudta megvalósítani.”

És komolyan, csak ennyire futotta tőlem. Szánalmas voltam, hogy még Jonginnal is így viselkedtem. Nem érdemelte meg, de még is. Ezt a kettőséget nem tudom megmagyarázni. Amit ő kapott, az engem illetett. (Ebben biztos voltam.)

„Baekhyun aggódik érted.”

Elmosolyodtam. Ha aggódna, most nem itt tartanánk. Egyáltalán akkor miért hagyott magamra? Logika…

Erre már nem írtam semmit. Csak felhergeltem volna magam, és úgy kiosztottam volna mindkettőjüket, hogy azt egy életre megjegyzik.

Vonásaimat rendezve kiengedtem a bent tartott levegőt, a telefont újból nadrágom zsebébe süllyesztettem, mindent és mindenkit ignorálva pedig ismét elindultam arra, amerre lábaim vittek. Ezalatt csendben szenvedtem.

A gólyabál után Baekhyun teljesen megváltozott. Pár napig csak került, nem szólt hozzám, majd a harmadik napon azon kaptam magam, hogy Kyungsoo hatalmas szemeibe meredek mérgesen és sértődötten. Próbáltam Baekhyunnal beszélni, de semmi. Egyszerűen megfutamodott előlem, és teljességgel kitörölt az életéből. Kitartó személyiség vagyok, így hát nem is adtam fel könnyen. A csókot is említettem (igen, teljes mértékben emlékszem rá oda meg vissza is), hátha az miatt van az egész, mert akkor sajnálom, de még így se. Nem vette fel velem a kapcsolatot. A közös órákon a lehető legtávolabb ült tőlem, míg én csak is őt figyeltem, várva az isteni csodát, hogy végre felém pillantson. Persze miért is tette volna? Beszédességénél már csak a makacs természete volt nagyobb. Alapjáraton szerettem benne ezt a tulajdonságot, de most kikészített vele.

Sokat sétáltam, az eddig világosságban úszó égbolt immár feketére változott felettem. Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyit rágódni ezen az ügyön. Elvesztettem egy barátomat valamilyen hülye oknál fogva, amit nem tudok, és tessék, már is egy kész filozófus lett belőlem, annyit töprengtem rajta.

Megelégelve a tudatlanságot, egy újonnan kitervelt ötlettel a tarsolyomban siettem vissza a kollégiumba. Gyors voltam, az alapjáraton megtett két lépést most egy nagyra cseréltem, így a majd’ húsz perc a felére csökkent, és már csak arra lettem figyelmes, hogy az épület óriási üvegajtaját nyitom ki magam előtt. A lifthez siettem, de az látszólag foglalt volt, ezért a lépcsőt választottam. Nem akartam időt pocsékolni arra, hogy várjak, míg kinyílik a kabin ajtaja, beszállok, megnyomom az ötös gombot, bezáródik a két ajtó és a többi. Hamar felértem a kívánt emeletre, bár ennek meg volt az ára. A tüdőmet majd kiköptem.

Mindegy, nem érdekes. Baekhyunért bármit!

A szobaszámmal tisztában voltam, de azért az ajtókra biggyesztett névtáblákat is néztem. Hamar meg is találtam azt, amelyiken Kim Jongin, alatta pedig Byun Baekhyun neve szerepelt. Egy pillanatig haboztam, hogy kopogjak-e, vagy se, ám mire dűlőre jutottam volna, valaki rászorított a vállamra.

– Chanyeol – ejtette ki halkan a nevemet Jongin, és megpróbált elhúzni az ajtó elől.

– Beszélni szeretnék vele – mondtam határozottan, alakjához fordulva. Nem gondoltam volna, hogy így találom, ezért meglepett, hogy egész testét csak egy törölköző fedte, ami derekán volt kétszer végigtekerve. Haja is nedves volt, alig jöhetett ki pár perce a tus alól. A szokásos magasszárú cipő helyett is egy strandpapucs volt rajta.

– Mondtam, hogy majd idővel mindent megtudsz.

– Képtelen vagyok várni! – erősködtem, jobb kezemet nesztelenül csúsztattam az ajtó kilincsére.

– Yeol…

– Baekhyuntól akarom hallani! Így nem fogadok el semmiféle magyarázatot, ha nem tőle hallom.

– Olyan vagy, mint ő – morogta orra alatt, és jelezte, hogy álljak odébb, máskülönben nem tudja kinyitni az ajtót. A magánakciózásról letéve eleget tettem a kérésének, és egy lépést tettem hátra. Jongin egy hálás mosolyt intézett felém, majd benyitott a szobába.

– Mehetek fürdeni akkor?

A szívem kihagyott egy ütemet. Baekhyun volt az.

– Mindjárt, csak van egy—

– Baekhyun! – löktem arrébb Jongint, félbeszakítva ezzel a felkonferálásomat. Túl sok idő lett volna, én pedig nem akartam húzni.

– Mi…

– Te idióta pöcs! – A köztünk lévő távolságot pár lépésben letudtam, és amint elé értem, karjaim közé zártam. Kétségbeesetten szorongattam vékonyka testét, nem akartam, hogy a pillanat véget érjen.

– Chanyeol.

Hangjából áradt a döbbenet, akárcsak merev tartásából. Biztos voltam benne, hogy nem számított a látogatásomra, ezért nem is nehezteltem viselkedésére.

– Mi ez az egész? Miért csinálod ezt velem? Tettem én valami rosszat?

Kérdéseim végtelen áradata beléfojtotta az összes szót. Bár nem is kellett, hogy megszólaljon. Cselekedete is bőven elárult mindent; kezeit lassan vezette fel oldalamon, majd lapockáimon állapodtak meg.

– Minek jöttél utánam?

– Azért, mert a legjobb barátom vagy. Nem fogsz szó nélkül odamenni, ahova akarsz, és nem fogsz csak úgy egyik napról a másikra eltűnni, mintha soha nem is léteztél volna!

– Miért nem adsz nekem időt? – kérdezte halkan, és a meghitt ölelésnek vége szakadt.

– Minek?

– Erre írtam, hogy majd idővel megtudod – szólt közbe Jongin is amolyan „én megmondtam” tónusban.

– Menj el, kérlek – motyogta Baekhyun, és mellkasomra simított tenyereivel a bejárati ajtó felé kezdett tolni.

– Tettem valami rosszat?

– Nem. De ha tényleg a legjobb barátodnak tartasz, akkor kérdés nélkül vársz rám és a magyarázatomra. Addig pedig nagyon szépen kérlek, ne keress!

– Nem teheted ezt velem! – ellenkeztem, de úgy tűnt, nem ér semmit. Baekhyun túlságosan is biztos volt a dolgában, ami megrémisztett. Még is mit jelentsen ez? Miért mond nekem ilyeneket?

– Majd beszélünk – intézte Jongin hozzám az utolsó szavait, az ajtó pedig bezárult előttem.

Fel sem ocsúdtam a sokkból, már is kint találtam magamat.

Baekhyun ott, én itt.

Egy barát tényleg így viselkedik? Mert szerintem rohadtul nem! Valami megváltozott, és ez nem hagy nyugodni. Lehet, hogy Jongin keze van a dologban? Vagy Baekhyun tényleg így akar magának egy kis időt? De még is mire kell neki?

Utáltam, ha egy kérdés újabb kérdést szült, és sajnos most ebbe a helyzetbe kerültem. Mit kéne tennem?