7. Fejezet

Akárhány éves is az ember, az anyukák sosem fogják elfogadni, hogy a pici gyermekük felnőtt, érett férfi, illetve nő lett belőlük. Mindig szeretnék tudni, hogy mi a helyzet, hogy mennek a dolgok, és az ilyenkorra már eléggé kényesnek bizonyult témákat sem félnek előhozni. Ez alól édesanyám sem volt kivétel.

– Anya, kérlek.

Szemeimet immár negyedszerre forgattam meg, unott sóhajaimat tíz után már nem volt erőm továbbszámolni.

– És Baekhyunnal mi van? Ott van veled?

Meg sem várta, hogy a nemrégiben feltett kérdésre válaszoljak, egyből a nyakamba zúdította a következő adagot.

– Marha jó vagy – morogtam. – Amúgy, igen, itt van velem.

Az említett személyre sandítottam ez alatt, kinek arcán ott díszelgett az a szokásos kárörvendő mosoly, amit úgy, de úgy imádtam, és utáltam is egyben. Kedvességem jeléül felmutattam neki a középsőujjamat.

– Beszélhetek vele?

– Anya!

– Kérlek, add Baekhyunt.

Hezitálva, némi sértettséggel a szívemben vittem oda szobatársamnak a mobilomat, majd helyet foglalva mellette, a falnak támasztottam a fejemet. Vérben úszó tekintettel vizslattam Baekhyunt. Néha már komolyan kételkedtem abban, hogy anyu melyikünket szereti jobban. Egy héten egyszer hívott, és ilyenkor mindig többet beszélt Baekhyunnal, mint velem. Annyira szót tudtak érteni, hogy az valami eszméletlen. Szülőm még meg is ígértette a fiúval, hogy eljön hozzánk a szünetben, mert találkozni akar vele. Most komolyan, ez mi?

– Igen, jól vagyok. Persze. Hogy Chanyeol? – Felém kapta a tekintetét. – Nem, dehogy! Nagyon szorgalmas, mindig tanul a vizsgákra, és minden órán ott van.

– Köszönöm Istenem! – suttogtam a lehető leghalkabban, miközben imádkozó helyzetbe raktam a kezeimet. Anyunak sosem kellett tudnia az igazságot, jobb, ha a saját kis álomvilágában volt anélkül, hogy aggódott volna miattam és a lustaságom miatt. Baekhyun szerencsére egyszer sem szólta el magát, tudta jól, hogy nem érdemes felzaklatni egy szülőt azzal, hogy a gyeremeke hogyan viszonyul a tanulmányaihoz. Persze ezzel nem arra utaltam, hogy teszek nagy ívben a tanulásra, csak… valahogy van jobb dolgom is. Viszont a követelt szint mindig meg van! Jó… nem mindig, de az esetek túlnyomó részében igen.

– Persze, együtt is szoktunk tanulni. Aha. Tényleg fogok menni – elmosolyodott. – Igen. Szuper! …Öhm, nem tudom. Szerintem ezt tőle kérdezze meg, mert fogalmam sincs – ráncolta össze hirtelen a homlokát, s összezavarodott tekintettel nyújtotta át a telefont. Felhúzott szemöldökkel emeltem a fülemhez a készüléket.

– Most komolyan, kinek az anyja vagy te? – sóhajtottam mérgesen. A vonal túlsó végéből kuncogást hallottam, ami arra következtetett, hogy anyám nagyon szórakoztatónak találja a nyomoromat.

– Ne beszélj butaságokat! – mondta kedvesen.

Pár másodperc csend állt be közénk, végül pedig megkérdezte azt, amit Baekhyuntól is számon kért.

– Szeded a gyógyszeredet?

Lefagytam.

Jobban mondva, olyan szinten lesokkolódtam, hogy még pislogni is elfelejtettem. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb felteszi majd ezt a kérdést is, de hogy pont Baekhyunnak először. Nem igaz.

– Pe-persze! – vágtam rá némi hezitálás után.

– Nagyon jól teszed, akkor ezek szerint nincsen semmi baj.

– Pontosan, ahogy mondod… nincsen semmi baj!

Lehet talán túlságosan is egyetértő és gyors voltam? Még Baekhyun is meglepődött heves válaszom hallatán.

Csak ne most rontsam el!

– Örülök, hogy ennyire fontos neked is az egészséged. Jó hallani, hogy az én kicsi fiam érett férfiként gondolkodik, és cselekszik. Én vagyok a legbüszkébb anya a világon!

– Jaj, ne már! – temettem arcomat a tenyerembe, éreztem, ahogy fejembe tódul a vérem. Nem csak azért pirultam ki, mert zavarba ejtő dolgokat mondott, hanem azért is, mert szégyelltem magam a hazugság miatt. Anya olyan nagy lelkesedéssel és büszkén beszélt hozzám, hogy egy pillanatra átgondoltam, bevalljam-e az igazat, vagy se. De túl nyuszi voltam ahhoz, hogy a valóság egy apró morzsáját is megosszam szülőmmel, így hát hallgattam, mint a sír, és tovább játszottam a szerepet.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek, anya.

– Vigyázz magadra! – érződött hangján, hogy mosolyog.

– Mindenképp. De te is, meg apu is. Majd szünetben találkozunk.

– Baekh—

– Igen, anya, Baekhyun is jön velem haza – tértem vissza a megszokott cselekedetsorozathoz: unott sóhaj, rögtön utána egy szemforgatás. Totálisan berögzült ez a kettő.

– Puszilom anyud – vigyorgott Baekhyun, s reakciómat látva felnevetett. Elképedve ütöttem bele a vállába. Már csak azért sem adtam át az üzenetét.

– Szia! – A következő pillanatban pedig megszakítottam a vonalat.

Egy hatalmas sóhaj tört magának utat, soha nem éreztem magam ennyire megkönnyebbültnek. Másfél hónap elteltével ez volt az első alkalom, hogy anyu erről faggatott, ezzel felelevenítve bennem a képet, amint minden reggel meg este beveszek egy-egy pirulát csak azért, mert az a hülye orvos felírta nekem őket… bizonyos okokból. (Jó, persze szeptember második hetében rákérdezett, de akkor még nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget ennek.) Amúgy meg nem is éreztem semmi különöset, a közérzetem ugyanolyan volt, a hangulatom is ugyanolyan volt, na meg a dolgokhoz való hozzáállásom sem változott semmit. Talán csak az az egy említésre méltó, hogy ragaszkodóbb lettem Baekhyun miatt. Ennyi. De ez elfogadott, nem? Elvégre a szobatársam, rá támaszkodok mindenben, szóval…

– Szerintem engem jobban szeret.

Anyuci kedvencének vidám hangja kitúrta elmémből a sok felesleges gondolatot, egy pillanat alatt visszarázódtam a fojtsuk meg Baekhyunt állapotba. Gyilkos pillantásokkal illettem őt, szinte felnyársaltam a képzeletbeli vasvillámra.

– Ha titokban összejössz az anyámmal, nem akarom tudni.

– Pedig te leszel az első, akinek elmondom – kacsintott, és még mielőtt megütöttem volna, felpattant az ágyról. Bosszúsan néztem életvidám íriszeibe, de úgy tűnt, nem voltam elég hatásos, mert rám öltötte a nyelvét.

– Amúgy… mi volt ez a gyógyszeres dolog? – vett hirtelen egy háromszázhatvan fokos fordulatot a téma, mikor már kezdtem azt hinni, hogy anyám szavai észrevétlenül elillantak. Igaz, éreztem, hogy ezt képtelenség lenne elkerülni, ezért sem lepődtem meg rajta annyira. Bár az arcomra kiülő idegességet nem igen sikerült elrejtenem a kíváncsi szempár elől.

– Öhmm… tudod… – vakartam meg az alkaromat, ezzel is időt nyerve arra, hogy kitaláljak valamit. – Ilyen… ilyen porc- meg csonterősítős vackokat kell szednem. Anyu mindig aggódik, hogy elfelejtem, vagy hasonló.

– Aha.

– Most miért nézel így rám?

– Mikor szeded?

– Hogy-hogy mikor?

– Reggel, este, napközben va—

– Reggel és este szoktam…

– Sosem láttam még – szűkítette össze szemeit, és mintha a kételkedés apró jelei jelentek volna meg az arcán.

A szívem hirtelen gyorsan kezdett dobogni. Megijedtem.

– Mé-még szép, hogy nem láttad! Utálom, ha valaki végignézi, ahogy beveszem azokat a szarokat.

– Gyanús vagy te nekem – szegezte felém a görbe mutatóujját, amin alapesetben nevettem volna, de jelenleg képtelen voltam bármi nemű pozitív reakciót produkálni.

Rémült arcomhoz heves szívverésem társult, azzal a szörnyű hideg-meleg érzettel karöltve, amit annyira utáltam, hogy akár másnap reggelig is képes lettem volna érvelni a negatív oldal mellett.

Miért vagy ilyen, Baekhyun?

– Mi a…

– Szóval?

– Mi…

– Hallgatlak.

– …

– Chanyeol… – Állkapcsa megfeszült, nevemet olyan tónusban ejtette ki, amitől rendesen megijedtem. Zavaromban helyezkedni, idegességemben izzadni kezdtem. Abban a pár pillanatban szerintem az egész Niagara végigfolyt arcélemen.

– Csak…

NE MONDJ SEMMIT BAEKHYUN! KÉRLEK, NE MONDJ SEMMIT! – szemeimből tökéletesen ki lehetett ezt olvasni, de úgy tűnt, a valós címzett agyáig nem jutottak el még telepatikus úton sem a segélykiáltásaim.

– Szívatlak, te faszarc!

Arcára hirtelen kanyarult az a tipikus baekhyunos vigyor, időm nem volt felfogni, hogy akkor én most át lettem vágva. Bambán pislogtam életem megkeserítőjére, és igyekeztem visszafogni a fejemben gyülekező obszcén szavak külvilágra jutását.

– Máglyán fogsz elégni, cseszd meg!

– Kár, hogy nem fotóztalak le – nevetett harsányan, elváltoztatott hangon. Ültő helyzetemből felpattanva célba vettem a – számomra már – halott fiút. Annyi szerencséje volt, hogy még idejében kapcsolt, és megnyugtatásképp odasietve hozzám megölelt. Nagy hévvel próbáltam eltolni magamtól, de csak nem akart elengedni az a szemét.

– Ne haragudj, de nem hagyhattam ki!

– Utállak.

– Tudom, hogy szeretsz.

– Buzi.

– Én is téged! – mosolyogva bújt hozzám közelebb, mikor már érezte, csillapodik a bennem felgyülemlett harag. Kiscica módjára simult a mellkasomhoz, kezeit egészen a lapockámig vezette. Lemondó sóhajom után fontam nyaka köré a karjaimat, aminek az lett a vége, hogy bosszúból jó alaposan megszorongattam azt az idióta fejét. Heves tiltakozásától zengett a szoba, kiabálása közepette pár gyenge ütést is bezsebeltem tőle.

– Remélem, élvezed a fájdalmat! – mondtam hangosan, gonosz nevetésemmel megtoldva.

– Ahhh, Chanyeoool!

Szinte már szenvedett a csontropogtató, durva ölelésemtől, de úgy voltam vele, ezt igazán megérdemli, hiszen még a lelkemet is kiijesztette belőlem.  

– Elnézést!

Egy harmadik, idegen hang hallatán megálltam Baekhyun kínzásában, és tekintetem azonnal a résnyire kinyílt ajtóra siklott. A törpe kihasználva az alkalmat kibújt az ellazult karok közül, majd egy erős vállba ütés után ő is az ajtóra meredt.

– Bocsi, hogy megzavarom a szado-mazo játékotokat, csak pár vázlatért akartam átjönni.

A szóhasználat és az unott hang egyből felfedte az ajtó túl oldalán álldogáló személy kilétét: Sehun.

– Gyere be nyugodtan – sietett oda Baekhyunt, hogy Sehunt beinvitálja a szobánkba. Ám a fiú meglepő (Óh, igen, totálisan meglepődtem) módon elutasította őt.

– Megőrültél? Inkább add ki ezen a résen, nem akarom látni, hogy hol és mit csináltatok.

– Szájba vághatom? – sandítottam szobatársam felé, hangomban némi könyörgéssel egyetemben. Megforgatta hatalmas, barna szemeit és a szobában lévő íróasztalról előkereste a füzetét. Bár Sehun nem említette, hogy mi kell, Baekhyun még is olyan tudatosan nyálazta át a stócot, mintha a szöszi pontosan körülírta volna a kívánt órai anyagot.

– Tessék – lépett ismét Baekhyun az ajtóhoz, kezében azzal a kék füzetével, amibe tegnap ragasztotta be a teleírt lapokat.

– Köszi – nocsak, egy kedves szó, drága Sehun barátunktól! – További jó szórakozást – és még a százból egyszeri alkalmat is elrontja. Tipikus.

– Egyszer átmegyek hozzájuk, és még az aznap evett kaját is kiverem belőle, ezt most megmondom.

– Nem kell vele foglalkozni.

– Utálom ezt a mondatot.

– Te mindent utálsz.

– Antiszociális vagyok, bocs.

– Én így szeretlek.

– Hallod, ez már kicsit bizarr, hogy egy nap ilyen sokszor mondod. – Számat elhúzva, megrökönyödve néztem rá, és hogy még fokozzam az „undoromat”, egy nagyobbacska ívben kikerültem őt, hogy a saját felemre tudjak menni.

– Csak szívom véredet.

– Nem vágsz át megint.

– Bekapod.

– LÁTOD?

– Baszd meg, Chanyeol!

– Jézusom…