8. Fejezet

November tizenötödike volt, a mi naptárunkban egy hatalmas, piros betűs napként feltüntetve. Szó szerint, ugyanis Baekhyun a szobában lógó naptáron átírta a számokat piros filctollal, hogy még véletlenül se felejtsük el ezt a szent dátumot. És ha ez még nem lett volna elég, a tizenötödike előtt álló kisnégyzetek vastag vonalakkal ki voltak huzigálva, jelölve ezzel azt, hogy hány napunk maradt.

Ma reggel vigyorogva húztam ki a hónap tizennegyedik napját.

– Héttől van kapunyitás – néztem az öltönyét próbálgató Baekhyunra. Egy másodpercre akaratlanul is, de elidőzött tekintetem az elegáns fiú kinézetén. Barna hajához passzolt a fehér ing és a fekete zakó kombinációja, szintén sötétben pompázó nyakkendőjével megtoldva az összképet, már-már a tökéletes szó jutott az eszembe. Remekül nézett ki.

– Igen, ezt eddig én is tudom.

– Az elején unalmas dolgok lesznek – futtattam végig szemeimet a következő sorokon. – Az előcsarnokban tíztől megy majd a buli, a díszaulába is kábé ilyentájt kezdődik az élet.

– És előtte?

– Előtte nincs semmi érdekes.

– Mutasd! – majd a nyakkendője megkötésével végezve odajött hozzám. Helyet foglalt mellettem, én pedig átnyújtottam neki a laptopot. Figyelmesen átolvasta a program teljes egészét, egy-kettőnél rábökött a képernyőre, hogy ő azt márpedig meg akarja nézni.

– Ha a többiek is belemennek, akkor felőlem mehetünk.

– Jó – bólintott, azzal elhagyva mellőlem a helyet visszasétált a tükrös szekrény elé.

Nem szándékosan, de tekintetemmel végigkövettem Baekhyun kecses lépéseit. Ha akartam volna se tudtam volna levakarni róla a szemeimet. A passzos fekete nadrág tökéletesen simult vékony lábaira és fenekére egyaránt, a hozzá felvett kigombolt zakó, és a nadrágjába betűrt ing pedig csak fokozta a hatást. Mi lett volna, ha… Jó, ezt inkább ne feszegessük, túlságosan is elkalandoztam.

Halk sóhaj szökött ki ajkaim közül.

Megértettem, hogy a nők miért találják olyan vonzónak, ha egy férfi alkalmi ruhát visel.

– Remélem, a csajok is úgy fognak falni a tekintetükkel, mint most te – mondta, de csak később jutottak el szavai az agyamig. Ezt követő kacagása ébresztett rá arra, hogy már percek óta nem csináltam mást a bámulásán kívül.

Kínos.

– Bocs, Baek, megmozgatod a fantáziámat – vontam vállat, tettetett komolysággal felpattantam az ágyról, és a saját szekrényemhez mentem. Próbáltam menteni magamat, ezért az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha beszállok én is a játékába.

– Ha már itt tartunk… Nem ártana felöltöznöd, mert így elég… szóval…

– Szexi vagyok, mi? – sandítottam rá a behajtott szekrényajtó elől, mire csak bólintott. Egyetlen egy boxer volt mindaz, ami takart csupasz testemből valamit, így szegény pára azt sem tudta, hogy hova nézzen. Elvigyorodtam, szemétkedésem csúcspontját megtoldottam egy felé küldött puszival, és hogy ne legyen elég neki ennyi, nyelvemet végigvezettem felső ajkam vonalán egy kacsintás kíséretében. Hangos nevetés bukott ki belőlem, miután Baekhyun szó szerint rám csorgatta a nyálát.

– Látod? Nekem nem is kell felöltöznöm. Már most látom rajtad, hogy legszívesebben r—

– Nem látsz te semmit, idióta!

Belém fojtva a mondat további részét, hozzám dobta a szekrényéből hirtelen kikapott pólóját. Váratlanul ért, és nem tagadom, megijesztett vele.

– Fáj az igazság? – nyúztam tovább, hiszen Baekhyun csesztetéséből sosem elég. Feszült sóhaja jelezte számomra, hogy nemsokára végzek az összes idegszálával.

– Mindjárt neked fog fájni valami, de az nem az igazság lesz – morogta orra alatt, és hirtelen kaptam még egy pólót az arcomba.

Egy mosolyt intéztem Baekhyun felé, majd a szekrényből kivéve egyből az ágyra fektettem az öltönyömet. Szobatársamhoz hasonlóan nekem is egy lábhoz simuló nadrág alkotta a szett alsó részét. Az inget betűrtem, a zakót pedig rávettem, és csak két helyen gomboltam be középen. Mikor már kezdtem volna örülni, hogy kész vagyok, éreztem, hogy valami még hiányzik, és ez akkor tudatosult bennem száz százalékosan, mikor belenéztem a tükörbe. Több perces gondolkozás után jutott csak eszembe, hogy lehet, tudok valamit a hiányzó nyakkendő hollétéről. Kezeimet magabiztosan csúsztattam a zakó zsebeibe, majd egy félmosoly görbült arcomra, amint ujjaimmal kitapogattam a finom anyagból készült kiegészítőt. Jobb kezembe vettem, felemeltem a fejemet, egyenesen farkasszemet néztem önarcképemmel. A gumis szalagot széthúztam, ezáltal könnyen rá tudtam húzni a nyakamra, nem akadt el koponyám felénél. Az ing gallérja alá rejtettem, a masni pedig megkapta az előkelő pozíciót, eltakarva ezzel a legelső fehér gombot. Szerencsére már olyan sokszor használtam, hogy a rugalmas anyag az idő múlásával kinyúlt, és már nem éreztem a fojtó érzést, mint a legelső alkalommal.

– Na, milyen? – sandítottam Baekhyunra, és végigsimítottam a zakó anyagán.

– Egész jó.

– Háháhá – vigyorogtam önelégülten, a tükörhöz visszafordulva még megigazítottam magamon az öltözékemet. Szerintem… Eszméletlenül festettem.

Mr. Park, akárcsak egy előkelő úriember, aki után a lányok háromszor is megfordulnak. Ó, igen!

– A fodrász hatra volt megbeszélve, és most van öt óra harminckét perc – adta a helyzetjelentést Baekhyun.

– Nincs messze, nem? – néztem rá felvont szemöldökkel, majd még egy utolsó pillantást vetve magamra, becsuktam a szekrény mindkét ajtaját.

– Múltkor negyed óra volt busszal.

– Szuper, akkor indulhatunk is.

– Várj! – Határozott hangja megállított. – Mit beszéltünk meg a srácokkal, mikor találkozunk?

– Konkrétan nem beszéltünk meg semmit.

– Akkor majd útközben kitaláljuk.

Mindketten felvettük a fekete cipőnket, jó melegen felöltöztünk és elindultunk a közeli buszmegállóhoz. Majdnem a koliban felejtettem a pénzt és a telefont, de nagy szerencsémre még idejében kapcsoltam, és visszamentem értük. Szerintem mondanom sem kell, futottunk a buszmegállóba, hogy elérjük a legközelebbi járatot. Nagy kő esett le a szívemről, mikor ugyanabban a pillanatban értünk oda, mint a busz. Felszálltunk, elfoglaltunk egy kétszemélyes helyet, és a negyed órás út folyamán egyszer sem szóltunk egymáshoz. Nekem jól esett csendben lenni, Baekhyun pedig lebeszélte az estét a srácokkal. Mikor a megérkeztünk a célnak kitűzött megállóba, leszálltunk és elindultunk a fodrászüzlethez. Még az előzőhéten bejelentkeztünk mindketten, szóval nem kellett ott kuncsorognunk, hogy vegyenek fel a listára. A pár perces séta alatt megtudtam Baekhyuntól, hogy Jongin anyukája fodrász, és ő csinálja meg a többiek haját. Mielőtt még reklamálni tudtam volna, hogy elhozott az isten háta mögé, azt mondta, ahova mi megyünk, az egy nagyon jó üzlet, és amúgy is hat fiú haját több idő lett volna megcsinálni egy embernek, ott meg két fodrász vesz minket kezelésbe, hogy időben meglegyünk. Ezek információk birtokába jutása után úgy éreztem, nincs okom a panaszkodásra.

A fodrászszékben ülve döbbentem rá arra, hogy az ott töltött idő alatt csupán egyszer kérdezte meg a nő, hogy mit szeretnék pontosan. Annyit feleltem, hogy praktikus legyen, amúgy meg rá bízom. Nem akartam kétségek közé hajszolni, biztos volt már sok olyan vendége a mai nap folyamán, aki fél óráig magyarázta a különböző lehetőségeket a hajával kapcsolatban. Megkímélve a hosszas gondolkozástól, imádkoztam, hogy olyan legyen, amilyet a kollégiumban elképzeltem. A hatás kedvéért még a szemeimet is lehunytam, hogy meg meglepetésként érjen a legvégén. Persze az ideiglenes vaksággal nem járt együtt a némaság, szóval tartva a nénit (és Baekhyunt is), be nem állt a szám. Lehet, csupán azért beszéltem annyit, mert ideges voltam, és ahogy belegondoltam, hogy hova megyünk az este, izgatottabb lettem, nem tudom. Baekhyun halk kuncogása volt beszédem háttérzaja.

– Kész! – jelentette be megkönnyebbülve a fodrász, rá pár pillanatra pedig már én is megszemlélhettem az alkotását.

– Hűűűűűű – ámulva másztam bele a tükörbe, minden egyes nézetből szemügyre vettem a beállított frizurámat. Nem történt akkora ordináré változás, de nekem ez valahogy még is nagyon-nagyon tetszett. (Biztos azért, mert soha nem hordtam máshogy a hajamat, csak félig a szemembe lógva.) Az alapjáraton homlokomat takaró tincsek most az ég felé meredtek a szokásos elválasztástól jobbra, míg baloldalt – szerencsére – nem lett lenyalva, némi tartást kapva, vagy fél kiló hajlakk rá lett fújva.

– Örülök, hogy tetszik.

– Köszönöm, nagyon jó lett!

A következő másodpercben Baekhyunra irányult a figyelmem. Az elválasztásnál volt neki is megigazítva, ezen kívül más eltérést nem tapasztaltam. De nem is kellett volna neki több. Lehengerlő volt.

A fodrász nénik voltak olyan kedvesek és az elkészített munkák teljes árának a tizenöt százalékát elengedték. Baekhyunnal nem győztünk hálálkodni, és egy utolsó meghajlás után, visszaöltözve a meleg cuccainkba, elhagytuk a fodrász szalont. Utunk ismételten a buszmegállóba vezetett.

– Nem tudtak ellenállni nekünk – dünnyögte elégedetten Baekhyun a sálja mögül. Arcomra egy hatalmas vigyor kanyarult, jobb kezemet felé nyújtva mutattam, hogy csapjon bele. Az utca sötétjében lepacsiztunk, hangos nevetésünk követte mindezt.

– Fél hét múlt, ami azt jelenti, hogy ha visszaértünk, még be tudunk ugrani a koleszba – mondta a kétfős csapatunk informátor fele.

– Rendben.

A megbeszélt esti „kettőig-nem-fogok-ellátni” terv ugyanis úgy szólt, hogy fél nyolckor találkozunk a park kollégium felőli bejáratánál. Nem tudom, miért pont ott, Baekhyunék szervezték. (Nekem beleszólásom egyáltalán nem volt, de mindegy, ez nem fontos.) Szóval a csapat egyesülésekor iszogatunk kicsit a természet lágy ölén (elvileg Jongin szerzett valami jó cuccot, szóval nem lesz gond), aztán pedig még két lábon megpróbálunk eljutni a bálig, ahol szintén iszunk, partizunk és csajozunk, majd ha kiéltük magunkat, tovább állunk… még piálni. Hát igen, ilyenek egy tökéletes este alaposan megszervezett részletei. Már az eleje kecsegtetőnek bizonyult, hát még milyen lesz az egész kimenetele! Egy pillanatra még izgulni is elkezdtem, holott nem szokásom az ilyesmi.

A buszon ülve volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy bármi legyen, nem én leszek a legjózanabb, mert nem fogom megint elviselni, hogy ezzel csesztetnek egy héten át. Na, meg az a fail eset, azzal a lánnyal… úristen! Na, olyan sem lesz többet.

– Állj föl, Chanyeol! Most szállunk.

A félig felfogott mondatok hallatán felpattantam a helyemről, és a megszokott alacsony termetű fiú mellé sétáltam. Kicsit úgy éreztem magam, mintha el lennék varázsolva. Pedig még nem is ittam semmit se.

A buszt magunk mögött hagyva, a hideggel véres csatát vívva szedtük a lábunkat a kolesz felé vezető úton. Sokat beszéltünk (bár igazából csak én hisztiztem, hogy fázok), nevettünk (pontosabban Baekhyun nevetett a nyomoromon), és átrágtuk magunkat az esti programon még egyszer, de nem utoljára.

– Olyan jó meleg van itt, nem akarok még egyszer kimenni – vágódtam le az ágyamra. Ezen a napon már vagy tizedszerre csak azért szólaltam meg, hogy Baekhyunnak sírjam el a bánatomat. Biztos voltam benne, hogy a Pokol legaljára kívánt ilyenkor.

– Ne aggódj, Yeol – mosolygott féloldalasan. – A park után már tök mindegy lesz neked.

– Bírom a piát, ha arra akarsz célozni.

– Jongin azt mondta, hogy nagyon jóféle az a valami, és ahogy őt ismerem, Kyungsooval már tuti, hogy megkóstolták.

– Szerintem nem – mondtam határozottan. Tekintetemmel az ágy feletti mennyezetet vizslattam, ujjaimmal alhasam tájékán doboltam.

– Fogadunk?

– Fogadjunk.

– Ha nyerek, megcsinálsz akármit, amit csak akarok, és ha te—

– Ha pedig én nyerek, térdelni fogsz előttem egész éjjel – fejeztem be helyette a mondat rá vonatkozó részét, miközben fejemet egy kicsit megemeltem. Mindenképp látni szerettem volna a reakcióját.

Harsány nevetésem törte meg a szobára telepedett csendet, tenyeremmel automatikusan ütöttem a védtelen és ártatlan takarót, ami jelen esetben nem szolgált rá a „büntetésére.” A várt hatás nem maradt el, a fiú álla a parkettát súrolta, megrökönyödött képére szinte rá volt írva, hogy „SOKKOLVA”. A nap egyik fénypontjaként tüntethettem fel a képzeletbeli naplómban ezt a pillanatot.

– Ilyenkor tudod, mit csinálnék? – szűrte fogai közül ingerülten, a távolságot vészesen csökkentette közöttünk. Menten lefagyott a mosoly az arcomról. Pillanatok múlva beugrott egy kép a temetésemről, és hogy a sír felett Baekhyun ördögi kacajától zeng az egész temető. Ha szemmel ölni lehetett volna, most tényleg ott feküdtem volna abban a koporsóban.

Mikor cipőnk orra összeért, megállt, szúrós pillantásokkal illetve, beszédre nyitotta ajkait.

– A farkadat tuszkolnám a szádba, hogy rá gyere, mekkora egy faszfej vagy, te!

– Hé-hé, állítsd le magad! – érintettem mellkasához a jobb kezemet, miután ülésbe tornáztam magam. Tenyeremben éreztem szívének heves dobogását, és ekkor tűnt csak föl, hogy nyakán az erek szemmel láthatóan kirajzolódnak. Két felvetésem volt. Egy; vagy ennyire felidegesítettem; kettő; vagy ennyire felizgult az elképzelt jelenetre, ahogy előttem térdel, és… jó, igaz, szerintem is inkább az első opció.

– Nem akartalak felhergelni, bocsi. – Bűneimet bánva felegyenesedtem, közelségének hála, arcunk között alig lehetett tíz centiméter távolság. Nem tántorodtam meg, és ő sem fújt visszavonulót. Heves szuszogását éreztem bőrömre csapódni, gyémántként csillogó íriszeit nem hagytam felülkerekedni, álltam a sarat, és kész voltam győzni ebben a párbajban.

– Hányféleképpen öltél meg? – kérdeztem halkan, nyugalmat sugárzó mosollyal az arcomon. Mintha meginogott volna, de tényleg csak mintha. Mimikája azonban nem változott, ezzel egyetemben beszélni sem volt hajlandó.

– Hm?

– Eddig negyvenhat, úgy, hogy még a kínzást és a kikötözést nem számoltam bele.

– Ú, de brutális valaki.

– Ha rólad van szó, kedves Park Chanyeol.

– Szóval durván szereted…

– Nagyon durván.

– Jó, mert én is – suttogtam komolyan, alsó ajkamba harapva csak nagy nehezen sikerült visszafojtanom a feltörekvő röhögőgörcsömet. Ahogy észrevettem, Baekhyun sem volt jobb helyzetben, azonban lelkének tükrében felfedeztem egy teljesen másfajta csillogást. Olyan… más volt. Nem tudom szavakkal kifejezni.

– Úgy utállak – majd megölelt, mielőtt ténylegesen a végére jutottam volna az elemzésnek. Lehet jobb is, hogy nem hagyta? Lehet, de ezt már sosem tudjuk meg.

– Ó, te – nevettem végül, karjaimat szorosan fontam teste köré. Romantikus pillanatunkat telefonja zavarta meg. Elhúzódott tőlem, majd zsebéből előhalászva a mobilt, kinyomta az ébresztőjét.

Cseles.

– Induljunk, nem akarom, hogy nélkülünk rúgjanak be – mondta, és az ágyára hajított kabátot újból magára tornázta. Én is hasonlóképpen cselekedtem.

A szobát nyitó kártyák közül a biztonság kedvéért mind a kettőt elvittük. Az egyik az ő kabátzsebébe lett süllyesztve, míg a másik nálam melegedett a papírzsepik tengere fenekén. A liftben állva megszámoltuk a pénzüket, és úgy tűnt, bőven elég ahhoz, hogy elfelejtsük a mai napra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és egyáltalán melyik nembe tartozunk.

Vonakodva léptem ki a kollégium melegéből a kinti, vérfagyasztó hidegbe. Baek a szokásossal biztatott: „Pár perc múlva már azt sem tudod, mi az a hideg”.

– Sziasztok! – köszöntünk kórusban Baekhyunnal, mire a jelenlévők közül mindenki üdvözölt minket. Jongin anyukája remek munkát végzett, a srácok egytől egyig remekül festettek; Jonginnak is fel lettek állítva az elől sorakozó tincsei, sötétbarna haján alig látszott a hajlakk fénye. Luhan szemöldökét még takarták hajszálai, de íriszeibe már pont nem lógtak bele, és ahogy megállapítottam, egy pici tupírt is kapott, hogy legyen valami tartása az egésznek. Sehun szőke fürtjei szigorúan simultak egymáshoz homloka előtt, ám a monoton rend mellett még is volt benne valami laza, sehunos. Lehet azért, mert azt a hatást keltette így első ránézésre, mintha kissé kócos lenne. (Ahogy a csajok mondanák, olyan dögösen kócos.) Tényleg jól nézett ki. Kyungsoo ébenfekete haja olyan volt, akár Jonginé, de szerintem kissé kerekded arcához sokkal jobban illett ez a fazon. Hatalmas szemeihez, karakteres, vastag szemöldökéhez és dús ajkaihoz társulva az újdonsült frizura, olyan durván jó összhangban voltak egymással, hogy egy pillanatra még le is döbbentem, mikor felé irányult minden figyelmem.

– Na, most hogy már így együtt a csapat, kezdődhet az este! – szólalt fel Luhan, mire mindegyikünk arcára egy hatalmas mosoly kerekedett.

Mivel a park bejáratánál se híre, se hamva nem volt egy padnak sem, ezért megindultunk a zöldöves terület gyomrába. Időközben előkerült az a bizonyos ital, amit Baekhyun annyira nagyon emlegetett a nap folyamán, és hirtelenjében el is lett felejtve az eredeti, padkeresős terv. Lehúzódtunk a járdáról, és Jongin mindenki hatalmas örömére, kinyitotta az este kezdő italát.

– Ki kezdi? – kérdezte, mikor tekintetét végigvezette a csapaton.

– Szerintem te, ha már te hoztad – mondta Luhan.

– Ez esetben…

– Várj! – állítottam meg Jongint, aki ijedtében majdnem magára öntötte az egészet. Mikor minden figyelem rám összpontosult, elmosolyodtam.

– Kyungsooval megkóstoltátok? – lopva eközben Baekhyunra sandítottam, és láttam rajta, hogy leesett neki a tantusz.

– Nem…

– Pedig akartuk! – mondta Kyungsoo, és hirtelenjében mind az öt szempár rá irányult. (Pontosabban csak négy, Jongin inkább a távolba meredt, mosolyogva.) – De tudod, ha már megbeszéltük, hogy együtt kezdjük el, akkor együtt kezdjük el.

– Helyes! – villantottam egy ezer wattos mosolyt Kyungie felé, majd feltűnésmentesen oldalba böktem Baekhyunt és rákacsintottam.

Nyertem.

– Akkor gyerekek, az estére. – Jongin visszatérve közénk, a magasba emelte az üveget, és nagy mosolya után meghúzta annak tartalmát. Jóféle cucc lehetett Jongin arcából ítélve. Körbe-körbe adogattuk egymás között; Jongin Sehunnak, Sehun Luhannak, Luhan nekem, én Baekhyunnak, Baekhyun Kyungsoonak, és innen pedig kezdődött minden elölről. A felvetésem az itallal kapcsolatban száz százalékig pontos volt. (Attól eltekintve, hogy a nevét nem tudtam meg, szóval elneveztem Anonymusnak.)

Az utolsó körnél már nagyon nem érzékeltem az időjárási viszontagságokat, bár inkább volt melegem, mint hidegrázásom. A bandán végignézve, ez mindenkiről elmondható volt, ugyanis egymás után húzták le a kabát cipzárját, vagy velem együtt gombolták ki azokat a fránya gombokat, amik valamiért nem akartak rögtön kibújni a lyukból.

– Ha olyan szerencséd lesz a lányokkal ma, mint ahogy előbb azokkal a lyukakkal…

– Ne folytasd – intettem le Sehunt, ki (szokásához hívően) az én vérem szívásával kezdte az esténket.

– Ah, ne mááár!

– Mi az? – kérdezte Luhan Baekhyuntól, a vállára csúsztatta jobb kezét. Na, már most ezek ketten olyanok voltak, mintha egymásba kapaszkodva támogatnák a másikat.

– Chanyeolnak mondtam, hogy tök sok mindent meg akarok nézni a gólyabál elején, és… és most… nem fogom látni!

– Ne aggódj – mondta határozottan Luhan. – Elmegyünk, és megnézünk MINDENT.

– Odaérünk?

– Ha sietünk, szerintem, ja.

– Ne már! Ne menjünk már! – ellenkezett nagy hévvel Sehun, hyungja karját menten elkapta.

– Jó, akkor ne menjünk.

– De én akarok! – erőszakoskodott Baekhyun, és hozzám közelebb lépve, lerázta magáról Luhan kezét.

– Akkor szavazzunk – hozta fel a nagyszerű ötletet Kyungsoo. Ebben mindenki benne volt, kivéve persze egy személyt, aki váltig állította, hogy nem fog megváltozni a véleménye, szóval nincs értelme szavaznia. Borzalmas.

A jelenlévők közül egyedül Luhan tette fel a kezét amellett, hogy menni szeretne Baekhyunnal, míg én csak félútig engedtem a magasba a voksomat.

– Chanyeol, kérlek! – meresztette rám hatalmas, barna szemeit, a meggyőzés legmegszokottabb fegyvereként. Tehetetlenül pillantottam körbe a csapaton.

– Figyelj, Baek, nem tudom…

– Mit akartok itt csinálni? – kérdezte hirtelen, pár tónussal hangosabban.

– Elmegyünk kocsmázni még.

– De akkor már nem engednek be!

– Honnan veszed?

– Miért, te beengednél hat részeg embert egy ilyen fontos eseményre?

– Nem mindegy, hogy kintről érkezik, vagy bentről távozik a részeg diák? Amúgy is – lökte oda Sehun az ő szokásos stílusában. –, ki mondta, hogy mi azok vagyunk? Úgy nézünk ki?

– Ó, istenem – ez Kyungsoo volt. Totál átérezte a helyzetemet, mert én is kábé ennyit tudtam volna csak hozzáfűzni a hallottakhoz.

Egy kisebb nézeteltérésből aprócska vitává nőtte ki magát a szituáció, amibe már kénytelen voltam én is beleszólni.

– Elég! Gyere akkor basszus, csak hallgass már el! – ragadtam karon a sipákoló Baekhyunt, majd célirányosan beazonosítottam a parkból kivezető utat, és határozottan megindultam előrefelé, magam után húzva a fiút.

– Bíztam benned, Chanyeol – kacarászott szobatársam, látszólag jó kedve volt már. Ugyan én is elmosolyodtam, de meg tudtam volna fojtani akaratos és erőszakos természete miatt.

Alig telt el pár perc, a hatalmas fák rejtekéből kiértünk a betondzsungelbe. Ezzel egy időben hangos trappolást hallottam magunk mögül, de nem volt kedvem megfordulni, így tovább baktatva, át az úttesten, végig gyalogolva a zebrán, az egyetem felé vettem az irányt. Gyalog a kollégiumtól tíz percre volt, szóval akkor, abban a helyzetben kapóra jött a kevéske táv.

– Hyung, Chanyeol süket – csendült fel hátam mögül Sehun sértett és zihált hangja, amint Luhannak beszél rólam. E kis párbeszédből arra következtettem, hogy egész úton az én nevemet kiabálta. A fiú határozottan egyet értett az ő kis kedvencével, majd az út további részében szóval tartották egymást. Baekhyun idővel kihúzta csuklóját a karmaim közül, és normál tempóját behozva, szorosan mellettem gyalogolt. Mind a hatan jártattuk a szánkat, szerintem tőlünk zengett az egész utca.

A portához értve belépőt kellett fizetnünk, ami szerencsére nem volt olyan húzós összeg, hogy ne férjen bele a keretbe. Csak később esett le, hogy ha nyolc előtt jövünk, olcsóbban megússzuk, de mivel úgy fél kilenc tájékán estünk oda, szinte a dupláját nyúlták le tőlünk. Mindegy is, ez már akkor nem volt lényeges.

Az előcsarnokban ment a zene, a fiatalok többsége csak beszélgetett egymással, egy-két merészebb tanuló pedig már ott ugrált a többiek között, a táncparkett ördögének képzelve magát. Vicces volt… bár annyira nem, mikor Luhan is akart menni, táncolni. Sehun fogta vissza, kinek arcáról semmit nem lehetett leolvasni, hogy most mérges, boldog, dühös, jó kedve van, vagy egyszerűen csak halálra unja magát.

A díszaulába érve, pont a megnyitó záró mondatára toppantunk be. Baekhyun csendben kiverte a hisztit, hogy ő ezt is látni szerette volna, de még mielőtt hangosabban kaptuk volna az ívet, Kyungsoo elhallgattatta a fiút. A következő a programlistán, a gólyaeskü volt. A helyszínen tartózkodó diákoknak a jobb kezüket mellkasuk bal felére kellett helyezni, és egy végzős diák után kellett mondani az esküt. A hat fős bandánk a beszédkészségét még nem veszítette el, így tökéletesen elismételtünk mindent az elhangzottak után. Hosszú volt, a végére már szinte csak tátogtam (ahogy észrevettem Sehun és Luhan is így volt), míg a mellettem álló Baekhyun csillogó szemekkel mondta tovább Kyungsooval és Jonginnal karöltve, képviselve ezzel az egész csapatunkat. A végszó után tapsviharral zárult az eskü. Már reméltem, hogy mehetünk tovább, de ekkor következett a keringős fellépés. Valami rémlett ezzel kapcsolatban, mintha még év elején lehetett volna jelentkezni, vagy hasonló.

– Menjünk valamerre – súgta oda Sehun, amint elkezdődött a tánc. Nagyot sóhajtva felé fordítottam a fejemet, és közelségének köszönhetően, majdnem összetalálkoztak ajkaink. Egyikünk sem tette szóvá, és ezt az apróságot figyelmen kívül hagyva a füléhez hajoltam.

– Baekhyun hisztizni fog.

– Nem baj, majd itt marad vele valaki – győzködött tovább.

Igazából nem kellett többször mondania, mert egyáltalán nem volt kedvem ehhez.

– Oké.

Sehun elhúzódott egy mosollyal az arcán, és Luhan felé súgott pár szót. Én ez idő alatt hátráltam Baekhyun mellől, aki (bár nagyon belemerült a látottakba), észrevette, hogy el akarok menni tőle, és karomat megragadva visszahúzott maga mellé. Nem tudtam elmenekülni.

Időérzékemet elvesztve ültünk az aula egyik nyugisabb sarkában, mialatt a tömeg a színpad előtt tombolt a dj által kevert zenére. A lányok többsége rázta magát össze-vissza, a srácok pedig szinte összeolvadtak szemeimben a fekete zakójuknak köszönhetően. Az imént jött vissza Luhan és Kyungsoo a táncból, hozva magukkal pár lányt. (Mintha eddig nem ültek volna köztünk elegen.)

Épp arról beszélt az egyik csaj, hogy ő már csókolózott lánnyal, és hogy az a lány milliószor jobb volt, mint bármelyik férfi a világon. Erre mindenki hangos nevetésbe tört ki, azzal a lánnyal az élen. Sajnos, már nem emlékszem a nevére.

– Ne szívass már! – mondta Jongin hitetlenkedő arccal, mire a lány részletesen elmesélte, hogy mit csináltak a barátnőjével. Férfi szemmel két nő, akik egymással játszadoznak, igen gerjesztő, és most, hogy megtudtuk a teljes sztorit, éreztem, hogy jóleső bizsergés járja át a testemet.

– Tuti, most találtad ki – nevetett Baekhyun, és egyenesen a hölgyemény arcába mutatott.

– Nem igaz!

– Akkor bizonyítsd be… ummm… Jieunnel!

– Ha ezt akarod – mosolygott a lány, és láttam az arcán, hogy tényleg meg fogja tenni. Feltörekvő izgalmam egyre nagyobb lett, a mosoly az arcomon teljes egészében kiszélesedett.

– Na, gyerünk már! – noszogatta őket Jongin is a háttérből. (Hiszen a két lány közvetlen előttem ült, én így testközelből lehettem szemtanúja az eseményeknek.) Jieun vonakodva hajolt közelebb csókpartneréhez, aki a következő pillanatban megállította a vállánál fogva.

– Ez így nem oké! – nézett körbe a nagy létszámú csapaton. – Csak akkor csókolózok Jieunnel, ha Jongin is Luhannal!

– Én nem! – tiltakozott Luhan kétségbeesetten.

– Sehunnal is mindig megtaláljátok egymást, most nem mindegy akkor? – nézett rá kérdőn Baekhyun, szemöldökét az égbe emelte. Luhan határozottan megrázta a fejét.

– Akkor így én sem csinálom…

– Akkor majd én! – szólalt fel hirtelen Baekhyun, az izgatottságát nem tudta volna leplezni. Nevetve vándorolt tekintetem a vállalkozó szellemű fiúra.

– Jó! – nevetett Jieun. – Jonginnal, vagy…

– Chanyeollal! – kiabálta oda Sehun.

– Oké, Chanyeollal. Megegyeztünk?

– Benne vagy? – fordult felém Baek, arcán egy elégedett mosollyal. Ha ez az ára, hogy leszbikus csókot lássak, akkor bármikor, mondtam volna, de e helyett inkább csak vigyorogva bólogattam. Baekhyun lepacsizott mindkét lánnyal, és a következő jelenet már az volt, ahogy ajkaikat összeérintve apróbb puszikkal halmozzák el a másikat, idővel csókká teljesedett ki aprócska játékuk. Hatalmas ujjongás vette körbe őket, nevüket kántálva biztattuk mindkettejüket, hogy még tovább merészkedjenek, ugyanis a sima csók nekünk nem volt elég. Szerencsére már Jieunben és a másik lányban is volt annyi pia, hogy minden gátlásukat levetve, egymás nyelvét tuszkolják át a másik fél szájába. Gerjesztő és isteni látvány volt, nadrágom egy pillanat alatt igen szűkössé vált a kialakult helyzet miatt, de sajnos az érzés hamar megszűnt, ahogy a csóknak is vége szakadt. Tapsvihar követte mutatványukat, arcukra volt írva, hogy büszkék voltak a vakmerőségük okozta leszbikus csók miatt.

– Oké, fiúk, ti jöttök! – nevetett Kyungsoo, és abban a pillanatban előkapta a telefonját. – Ezt muszáj felvennem!

Ahogy ezt kimondta, mi lettünk a figyelem középpontja. Nevetve fordultam Baekhyun irányába, és látva, hogy ő már mosolyogva a sarkán ült, én is olyan helyzetbe vágtam magam. Felemelkedtem egy kicsit, és húztam magammal őt is. Közelebb hajolt hozzám, bal kezét végigvezette karom vonalán, míg jobb tenyerét a tarkómra simította. Én eközben derekán pihentettem mindkét kezemet. Nyakát kinyújtva „ágaskodott” a csókért, és szemeiben ez alatt ismét megláttam azt a csillogást, amit a kollégiumi szobában aznap délután. Máshogy nézett rám, mint általában, de még mielőtt tovább boncolgattam volna a felfedezésemet, ajkaink szépen lassan összetalálkoztak. A tömeg kiabált, nevetett, de amint mindketten egyszerre mozdítottuk meg a fejünket, egybemosódtak a külvilág zajai. Puha párnái észbontóan finomak voltak, csókja egyszerre volt kellemes és vad. Nyelve már az elején utat tört magának, így volt lehetőségem arra, hogy selymes izmát megízlelve, még jobban élvezzem a csókunkat. Sokszor próbált felülkerekedni rajtam, de egyik alkalommal sem hagytam magam, amit egy-két száj- illetve nyelvharapással díjazott. Kábultan simogattam oldalát, míg az egyik kezemet felvezettem a nyakához. A tarkójánál óvatosan tincseibe túrtam, és elmosolyodtam, amint jóleső sóhaját a számba engedte. Nem tudom, mennyi ideig lehettünk egymásba gabalyodva, teljesen megszűnt létezni a világ abban a kis időben.

Hevesen lüktető szívvel váltam el tőle, és az első dolog, amit láttam, az a hatalmas és elégedett mosolya volt. Szerintem, nekem is hasonló reakcióm lehetett a csókot követően.

– Olyan szexi voooolt! – hallatszódott az egyik lány véleménye, amit sorra követett a többi is.

Nevetve borultunk össze Baekhyunnal egy „Ez jó volt” mondattal.
Tényleg jó volt…
Eszméletlen jó volt!

7. Fejezet

Akárhány éves is az ember, az anyukák sosem fogják elfogadni, hogy a pici gyermekük felnőtt, érett férfi, illetve nő lett belőlük. Mindig szeretnék tudni, hogy mi a helyzet, hogy mennek a dolgok, és az ilyenkorra már eléggé kényesnek bizonyult témákat sem félnek előhozni. Ez alól édesanyám sem volt kivétel.

– Anya, kérlek.

Szemeimet immár negyedszerre forgattam meg, unott sóhajaimat tíz után már nem volt erőm továbbszámolni.

– És Baekhyunnal mi van? Ott van veled?

Meg sem várta, hogy a nemrégiben feltett kérdésre válaszoljak, egyből a nyakamba zúdította a következő adagot.

– Marha jó vagy – morogtam. – Amúgy, igen, itt van velem.

Az említett személyre sandítottam ez alatt, kinek arcán ott díszelgett az a szokásos kárörvendő mosoly, amit úgy, de úgy imádtam, és utáltam is egyben. Kedvességem jeléül felmutattam neki a középsőujjamat.

– Beszélhetek vele?

– Anya!

– Kérlek, add Baekhyunt.

Hezitálva, némi sértettséggel a szívemben vittem oda szobatársamnak a mobilomat, majd helyet foglalva mellette, a falnak támasztottam a fejemet. Vérben úszó tekintettel vizslattam Baekhyunt. Néha már komolyan kételkedtem abban, hogy anyu melyikünket szereti jobban. Egy héten egyszer hívott, és ilyenkor mindig többet beszélt Baekhyunnal, mint velem. Annyira szót tudtak érteni, hogy az valami eszméletlen. Szülőm még meg is ígértette a fiúval, hogy eljön hozzánk a szünetben, mert találkozni akar vele. Most komolyan, ez mi?

– Igen, jól vagyok. Persze. Hogy Chanyeol? – Felém kapta a tekintetét. – Nem, dehogy! Nagyon szorgalmas, mindig tanul a vizsgákra, és minden órán ott van.

– Köszönöm Istenem! – suttogtam a lehető leghalkabban, miközben imádkozó helyzetbe raktam a kezeimet. Anyunak sosem kellett tudnia az igazságot, jobb, ha a saját kis álomvilágában volt anélkül, hogy aggódott volna miattam és a lustaságom miatt. Baekhyun szerencsére egyszer sem szólta el magát, tudta jól, hogy nem érdemes felzaklatni egy szülőt azzal, hogy a gyeremeke hogyan viszonyul a tanulmányaihoz. Persze ezzel nem arra utaltam, hogy teszek nagy ívben a tanulásra, csak… valahogy van jobb dolgom is. Viszont a követelt szint mindig meg van! Jó… nem mindig, de az esetek túlnyomó részében igen.

– Persze, együtt is szoktunk tanulni. Aha. Tényleg fogok menni – elmosolyodott. – Igen. Szuper! …Öhm, nem tudom. Szerintem ezt tőle kérdezze meg, mert fogalmam sincs – ráncolta össze hirtelen a homlokát, s összezavarodott tekintettel nyújtotta át a telefont. Felhúzott szemöldökkel emeltem a fülemhez a készüléket.

– Most komolyan, kinek az anyja vagy te? – sóhajtottam mérgesen. A vonal túlsó végéből kuncogást hallottam, ami arra következtetett, hogy anyám nagyon szórakoztatónak találja a nyomoromat.

– Ne beszélj butaságokat! – mondta kedvesen.

Pár másodperc csend állt be közénk, végül pedig megkérdezte azt, amit Baekhyuntól is számon kért.

– Szeded a gyógyszeredet?

Lefagytam.

Jobban mondva, olyan szinten lesokkolódtam, hogy még pislogni is elfelejtettem. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb felteszi majd ezt a kérdést is, de hogy pont Baekhyunnak először. Nem igaz.

– Pe-persze! – vágtam rá némi hezitálás után.

– Nagyon jól teszed, akkor ezek szerint nincsen semmi baj.

– Pontosan, ahogy mondod… nincsen semmi baj!

Lehet talán túlságosan is egyetértő és gyors voltam? Még Baekhyun is meglepődött heves válaszom hallatán.

Csak ne most rontsam el!

– Örülök, hogy ennyire fontos neked is az egészséged. Jó hallani, hogy az én kicsi fiam érett férfiként gondolkodik, és cselekszik. Én vagyok a legbüszkébb anya a világon!

– Jaj, ne már! – temettem arcomat a tenyerembe, éreztem, ahogy fejembe tódul a vérem. Nem csak azért pirultam ki, mert zavarba ejtő dolgokat mondott, hanem azért is, mert szégyelltem magam a hazugság miatt. Anya olyan nagy lelkesedéssel és büszkén beszélt hozzám, hogy egy pillanatra átgondoltam, bevalljam-e az igazat, vagy se. De túl nyuszi voltam ahhoz, hogy a valóság egy apró morzsáját is megosszam szülőmmel, így hát hallgattam, mint a sír, és tovább játszottam a szerepet.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek, anya.

– Vigyázz magadra! – érződött hangján, hogy mosolyog.

– Mindenképp. De te is, meg apu is. Majd szünetben találkozunk.

– Baekh—

– Igen, anya, Baekhyun is jön velem haza – tértem vissza a megszokott cselekedetsorozathoz: unott sóhaj, rögtön utána egy szemforgatás. Totálisan berögzült ez a kettő.

– Puszilom anyud – vigyorgott Baekhyun, s reakciómat látva felnevetett. Elképedve ütöttem bele a vállába. Már csak azért sem adtam át az üzenetét.

– Szia! – A következő pillanatban pedig megszakítottam a vonalat.

Egy hatalmas sóhaj tört magának utat, soha nem éreztem magam ennyire megkönnyebbültnek. Másfél hónap elteltével ez volt az első alkalom, hogy anyu erről faggatott, ezzel felelevenítve bennem a képet, amint minden reggel meg este beveszek egy-egy pirulát csak azért, mert az a hülye orvos felírta nekem őket… bizonyos okokból. (Jó, persze szeptember második hetében rákérdezett, de akkor még nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget ennek.) Amúgy meg nem is éreztem semmi különöset, a közérzetem ugyanolyan volt, a hangulatom is ugyanolyan volt, na meg a dolgokhoz való hozzáállásom sem változott semmit. Talán csak az az egy említésre méltó, hogy ragaszkodóbb lettem Baekhyun miatt. Ennyi. De ez elfogadott, nem? Elvégre a szobatársam, rá támaszkodok mindenben, szóval…

– Szerintem engem jobban szeret.

Anyuci kedvencének vidám hangja kitúrta elmémből a sok felesleges gondolatot, egy pillanat alatt visszarázódtam a fojtsuk meg Baekhyunt állapotba. Gyilkos pillantásokkal illettem őt, szinte felnyársaltam a képzeletbeli vasvillámra.

– Ha titokban összejössz az anyámmal, nem akarom tudni.

– Pedig te leszel az első, akinek elmondom – kacsintott, és még mielőtt megütöttem volna, felpattant az ágyról. Bosszúsan néztem életvidám íriszeibe, de úgy tűnt, nem voltam elég hatásos, mert rám öltötte a nyelvét.

– Amúgy… mi volt ez a gyógyszeres dolog? – vett hirtelen egy háromszázhatvan fokos fordulatot a téma, mikor már kezdtem azt hinni, hogy anyám szavai észrevétlenül elillantak. Igaz, éreztem, hogy ezt képtelenség lenne elkerülni, ezért sem lepődtem meg rajta annyira. Bár az arcomra kiülő idegességet nem igen sikerült elrejtenem a kíváncsi szempár elől.

– Öhmm… tudod… – vakartam meg az alkaromat, ezzel is időt nyerve arra, hogy kitaláljak valamit. – Ilyen… ilyen porc- meg csonterősítős vackokat kell szednem. Anyu mindig aggódik, hogy elfelejtem, vagy hasonló.

– Aha.

– Most miért nézel így rám?

– Mikor szeded?

– Hogy-hogy mikor?

– Reggel, este, napközben va—

– Reggel és este szoktam…

– Sosem láttam még – szűkítette össze szemeit, és mintha a kételkedés apró jelei jelentek volna meg az arcán.

A szívem hirtelen gyorsan kezdett dobogni. Megijedtem.

– Mé-még szép, hogy nem láttad! Utálom, ha valaki végignézi, ahogy beveszem azokat a szarokat.

– Gyanús vagy te nekem – szegezte felém a görbe mutatóujját, amin alapesetben nevettem volna, de jelenleg képtelen voltam bármi nemű pozitív reakciót produkálni.

Rémült arcomhoz heves szívverésem társult, azzal a szörnyű hideg-meleg érzettel karöltve, amit annyira utáltam, hogy akár másnap reggelig is képes lettem volna érvelni a negatív oldal mellett.

Miért vagy ilyen, Baekhyun?

– Mi a…

– Szóval?

– Mi…

– Hallgatlak.

– …

– Chanyeol… – Állkapcsa megfeszült, nevemet olyan tónusban ejtette ki, amitől rendesen megijedtem. Zavaromban helyezkedni, idegességemben izzadni kezdtem. Abban a pár pillanatban szerintem az egész Niagara végigfolyt arcélemen.

– Csak…

NE MONDJ SEMMIT BAEKHYUN! KÉRLEK, NE MONDJ SEMMIT! – szemeimből tökéletesen ki lehetett ezt olvasni, de úgy tűnt, a valós címzett agyáig nem jutottak el még telepatikus úton sem a segélykiáltásaim.

– Szívatlak, te faszarc!

Arcára hirtelen kanyarult az a tipikus baekhyunos vigyor, időm nem volt felfogni, hogy akkor én most át lettem vágva. Bambán pislogtam életem megkeserítőjére, és igyekeztem visszafogni a fejemben gyülekező obszcén szavak külvilágra jutását.

– Máglyán fogsz elégni, cseszd meg!

– Kár, hogy nem fotóztalak le – nevetett harsányan, elváltoztatott hangon. Ültő helyzetemből felpattanva célba vettem a – számomra már – halott fiút. Annyi szerencséje volt, hogy még idejében kapcsolt, és megnyugtatásképp odasietve hozzám megölelt. Nagy hévvel próbáltam eltolni magamtól, de csak nem akart elengedni az a szemét.

– Ne haragudj, de nem hagyhattam ki!

– Utállak.

– Tudom, hogy szeretsz.

– Buzi.

– Én is téged! – mosolyogva bújt hozzám közelebb, mikor már érezte, csillapodik a bennem felgyülemlett harag. Kiscica módjára simult a mellkasomhoz, kezeit egészen a lapockámig vezette. Lemondó sóhajom után fontam nyaka köré a karjaimat, aminek az lett a vége, hogy bosszúból jó alaposan megszorongattam azt az idióta fejét. Heves tiltakozásától zengett a szoba, kiabálása közepette pár gyenge ütést is bezsebeltem tőle.

– Remélem, élvezed a fájdalmat! – mondtam hangosan, gonosz nevetésemmel megtoldva.

– Ahhh, Chanyeoool!

Szinte már szenvedett a csontropogtató, durva ölelésemtől, de úgy voltam vele, ezt igazán megérdemli, hiszen még a lelkemet is kiijesztette belőlem.  

– Elnézést!

Egy harmadik, idegen hang hallatán megálltam Baekhyun kínzásában, és tekintetem azonnal a résnyire kinyílt ajtóra siklott. A törpe kihasználva az alkalmat kibújt az ellazult karok közül, majd egy erős vállba ütés után ő is az ajtóra meredt.

– Bocsi, hogy megzavarom a szado-mazo játékotokat, csak pár vázlatért akartam átjönni.

A szóhasználat és az unott hang egyből felfedte az ajtó túl oldalán álldogáló személy kilétét: Sehun.

– Gyere be nyugodtan – sietett oda Baekhyunt, hogy Sehunt beinvitálja a szobánkba. Ám a fiú meglepő (Óh, igen, totálisan meglepődtem) módon elutasította őt.

– Megőrültél? Inkább add ki ezen a résen, nem akarom látni, hogy hol és mit csináltatok.

– Szájba vághatom? – sandítottam szobatársam felé, hangomban némi könyörgéssel egyetemben. Megforgatta hatalmas, barna szemeit és a szobában lévő íróasztalról előkereste a füzetét. Bár Sehun nem említette, hogy mi kell, Baekhyun még is olyan tudatosan nyálazta át a stócot, mintha a szöszi pontosan körülírta volna a kívánt órai anyagot.

– Tessék – lépett ismét Baekhyun az ajtóhoz, kezében azzal a kék füzetével, amibe tegnap ragasztotta be a teleírt lapokat.

– Köszi – nocsak, egy kedves szó, drága Sehun barátunktól! – További jó szórakozást – és még a százból egyszeri alkalmat is elrontja. Tipikus.

– Egyszer átmegyek hozzájuk, és még az aznap evett kaját is kiverem belőle, ezt most megmondom.

– Nem kell vele foglalkozni.

– Utálom ezt a mondatot.

– Te mindent utálsz.

– Antiszociális vagyok, bocs.

– Én így szeretlek.

– Hallod, ez már kicsit bizarr, hogy egy nap ilyen sokszor mondod. – Számat elhúzva, megrökönyödve néztem rá, és hogy még fokozzam az „undoromat”, egy nagyobbacska ívben kikerültem őt, hogy a saját felemre tudjak menni.

– Csak szívom véredet.

– Nem vágsz át megint.

– Bekapod.

– LÁTOD?

– Baszd meg, Chanyeol!

– Jézusom… 

6. Fejezet

Az idő október közepe fele járhatott, ennek ellenére vérfagyasztóan hideg volt kint. Az égbolt hófehér színe arra engedett következtetni, hogy a hó bármelyik pillanatban elkezdhet hullani. Baekhyun ellenezte, hogy elhagyjam a kollégium biztonságot és meleget nyújtó épületét, de makacs természetem végett nem törődtem sipákoló hangjával.
A folyosón Sehunnal futottam össze. A szobájuk felé tartott, így elkerülhetetlen volt, hogy ne menjek el mellette. Egy epés megjegyzést engedett meg magának, amit rögtön bosszantó hahaha követett. Olyan tipikus, sehunos volt. Ebben a jó másfél hónapban megtanultam, hogy nem érdemes vele foglalkozni. Luhan szerint is így cselekedtem helyesen (és azért ő még is csak a legjobb barátja volt, szóval miért is ne hallgattam volna rá?).

Így történt, hogy azon az októberi napon egyedül ültem a kollégium melletti park egyik fából készült padján gitárral a kezemben. Nyakig be voltam bugyolálva, sőt, a sál szinte az orromig fel volt húzva, a sapka pedig teljesen a fejemre volt nyomva. Ebből kifolyólag csak a szemeim látszottak ki, mikbe néhány kósza hajszál itt-ott belelógott. Idegesítettek, de mit tehettem volna? A játékot nem akartam megszakítani, ezért csak tűrtem és tűrtem. Kis idő elteltével hozzászoktam a hollétükhöz.

– Hű, nagyon ügyesen gitározik – súgta oda egy kislány az anyukájának. Az imént álltak meg tőlem bő két méterre. A koncentrálás közepette is hallottam, ahogy az előttem elhaladó emberek dicsérő szavakkal illetnek. Voltak olyanok – a kislányhoz és az anyukájához hasonlóan –, akik megálltak, és úgy hallgatták tovább a lágy dallamot. Olykor olyan mondatot is sikerült elcsípnem, mint például: Ez az a srác a koleszból!, Olyan jól néz ki!, Imádom a gitáros pasikat, olyan különlegesek. Köszönöm hölgyeim, köszönöm!

Nagyon sokáig pengettem a húrokat, másabbnál másabb dallamokat kreálva ezzel a hallgatóknak. Az idő múlását bizony az ujjaim is megérezték, olyanok voltak már, mint a fagyasztóból előhalászott virsli: jéghideg és kőkemény. Beleborzongtam, ahogy ezt végiggondoltam. Nagy sóhajomat követően egy záró akkorddal fejeztem be a gitározást. Egy pillanatra mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt és várt.
Lehúztam az arcomat takaró sálat az államig, és…

– Köszönöm szépen, hogy meghallgatták – pattantam fel hirtelen, kilencven fokos szögben meghajoltam a közönségem előtt. Lehet, váratlanul érte őket a befejezés, de az ujjaim már nem bírtak volna ki még egy ráadás percet. A tapsvihar közepette zavartan egyenesedtem ki, fülig pirulva hajlongtam még párszor. Végigpásztáztam a kisebb tömeget és tekintetem megakadt a kislányon. Szemei gyémántként csillogtak, az a csodálat, ami piciny szembogaraiból áradt, felbecsülhetetlen volt. Még mielőtt felocsúdhattam volna rendesen az ámulatból, valaki két papírfecnit nyomott a mellkasomhoz. Összeráncolt szemöldökkel néztem az illetőre, aki történetesen egy lány volt. Fejét lehajtva (láthatóan zavarban volt) tartotta ujjai között a cetliket. Összezavarodva elvettem tőle, mire a lány kuncogott egyet és a mögötte álló barátnőjét karon ragadva elsietett a helyszínről. Még épp elkaptam azt a pillanatot, amikor összesúgtak és hátranéztek – azaz pont rám néztek. Mi a…

– Az egyiket odaadhatod.

A hang irányába sandítottam. Nem is kellett találgatnom, egyből tudtam, hogy az a valaki forró csokikkal a kezében nem más, mint a hisztérikus szobatársam, Baekhyun. Mi lett vele, hogy kijött a hidegre? Annyira ellenezte azt, hogy én kijöjjek, nem hogy még ő!

– Hát te? – csúszott ki ajkaim közül a gondolatom.

Megrántotta a vállát, majd gyerekesen elmosolyodott. Ez idő alatt a kabátzsebembe csúsztattam a két cetlit. Ráér később is megnézni.

– Milyen szobatárs az olyan, aki hagyja, hogy a másik nélküle érezze jól magát?

Felnevettem drámai hangvételű kérdésén, majd fejemmel a pad felé biccentve jeleztem, hogy üljünk le.

Addigra már egy ember sem volt ott rajtunk kívül. Amilyen gyorsan odavonzotta őket a gitárszó, olyan gyorsan szívódtak fel pillanatok alatt.

– Ezt neked hoztam amúgy – nyújtotta át a bal kezében szorongatott műanyag poharat. Szemeim felcsillantak a forró édességet látva.

– Köszi – biccentettem, jéggé fagyott ujjaimmal körülöleltem a poharat. A hideg futkosott a hátamon attól a jó érzéstől, ahogy a forró csokoládé felmelegítette a kezemet. Mindkét tenyeremet a műanyag falára tapasztottam. Baekhyun jót szórakozott rajtam.

– Mi lenne veled nélkülem – sóhajtott, később felnevetett. Vele együtt kacagtam, és az immár forró tenyeremmel combjára simítottam. Nem mutatott különösebb ellenállást, arcára sandítva láttam, mintha még tetszett volna is neki, ahogy a nadrágon keresztül felmelegítem lábának egy kisebb részét.

– Valószínűleg megfagyott volna mindkét kezem.

Tudom, ilyenre nem szokás válaszolni, de ez olyan tipikus Park Chanyeol-féle dolog volt.

Jóleső sóhaját követően bal markába áttette a forró csokit, a jobb kezét pedig bal kézfejemre helyezte, és a gatyáján feljebb csúsztatta a tenyeremet. Megilletődve pásztáztam hófehér arcát, ahonnan sütött az elégedettség a hideg okozta pír mellett. Még el is tudtam volna képzelni, ahogy képe elé tart egy lapot Elégedett felirattal. Ez az ember…

– Baekhyun…

– Mi a gond? – kérdezte, és mintha a kezem ott sem lenne, hátát nekitámasztotta a pad háttámlájának. Tekintetét az égre emelte, amit a fák megritkult lombjai igyekeztek takarni.

– Nem félreérthető? – utaltam finoman a jelenlegi helyzetünkre.

– Elveheted, ha baj, de nekem tök jó – fordult felém mosolyogva. – Melegíted legalább a lábamat – kuncogott aranyos hangján.

Bármennyire is akartam, csak egy ügyetlen mosolyt sikerült arcomra erőltetnem.

– Olyan hideg van. Nem igaz, hogy te nem fázol.

Hitetlenkedő hangja hallatán kételkedni kezdtem magamban. Lehet, hogy velem van a baj, hogy csak a kezeim fáztak? Hm, meglehet. Vagy egyszerűen csak Baekhyun az, aki nem bírja a zord időjárást.

– Finnyás vagy.

– Parancsolsz?

– Finnyás vagy – ismételtem olyan hangnemben, mint az előbb.

– Kapd be, jó?

– Hát, de most nem? – kuncogtam egy sort, majd a forró csokiba kortyoltam.
Esküszöm, a világ legeslegjobb dolga a forró csoki! Ha érett felnőtt leszek, az lesz az első dolgom, hogy mikor beköszönt a hideg, kiálljak egy standdal az utcára és Baekhyunhoz hasonló fagyosszenteknek forró csokoládét osztogassak.

– Nem! – vágta rá egyből. – Egyszerűen nem tudok megmaradni a hidegben. Nem is értem, hogy tudtam kijönni utánad…

– Fontos vagyok neked, valld be! – szorítottam meg finoman vékonyka combját, mire összeugrott és rácsapott a kézfejemre.

– Sosem bírtam a hétfogást, szóval ezt hanyagold, kedves Park Chanyeol.

– Te sem? – nevettem fel hirtelen. Baekhyun mellett mindig jobban éreztem magamat. Olyan könnyedén tudtunk beszélgetni még a leghétköznapibb dolgokról is, hogy ez örömmel töltött el. Persze a többiekkel is jól kijöttem, nem arról volt szó (Sehun egy teljesen más téma volt ez esetben…), csak Baekhyun valahogy közelebb állt hozzám. Biztosan a szobán való osztozkodás is hozzájárult ehhez az érzéshez. Mindenesetre tetszett.

– Min gondolkodsz, Dumbó? – kérdezte pimaszul, arckifejezésem láttán kiröhögött.

– Egy kajára hasonlító névvel inkább csendben maradnék a helyedben, Mr. Bacon.

– Az nagyon nem oké, hogy Luhan ilyen neveket oszt meg veled a hátam mögött! – emelte fel mutatóujját, amivel célegyenesen a vállamba bökött.

– Az sem oké, hogy Sehun ilyen gúnyneveket rám aggat, te pedig még használod is – morogtam bosszúsan, tenyerem nagyot csattant Baekhyun combján. Felnyögött az érzés miatt, és olyan gyorsan lesöpörte magáról a kezemet, amilyen gyorsan csak tudta. Most rajta volt a sor, hogy azt a bizonyos tekintetét rám emelje. Én voltam az első, aki elfordította a fejét.

– Sehun és Luhan annyira…

– …buzis – fejezte be helyettem a mondatot. Amint pillantásunk találkozott felnevettünk, eszeveszett vihogásba kezdtünk. Nem pont ezt a szót kerestem, de lényegében igen, Sehun és Luhan annyira buzis. És a vicces az egészben pedig az volt, hogy Sehun Baekhyun pártján állt mindig, Luhan pedig az enyémen. Ez már ilyen… hogy is mondjam… megszokás lett köztünk. Olykor a gyerekes ellenségeskedésbe Jongin és Kyungsoo is beszállt, de az esetek többségében pártatlanok maradtak.

– Szerinted ki van fölül? – harapta be alsó ajkát Baekhyun, hogy a feltörekvő újabb röhögőgörcsét elnyomja.

– Te jó ég…

– Most komolyan, szerinted ki náluk a dominánsabb fél? – kérdezte izgatottan, és észrevétlenül közelebb csúszott hozzám. Hezitáltam, hogy belemenjek-e a hülyeségébe, vagy se, de aztán beadtam a derekamat. Amíg rajtunk kívül nem tud erről senki, addig az nem fáj a kis gay párosunknak.

– Szerintem Luhan.

– Luhan?!

– Ő az idősebb, ebből kifolyólag gondolom, nem hagyja magát.

– De Luhan?!

– Igen, Luhan.

– Olyan gyönyörű az arca, szebb, mint egy lány! Hogy lehetne már ő?

Teljesen kitért a hitéből. Most komolyan, miért kell ezen így fennakadni? Borzalmas.

– Na, mi van, már te is a másik csapatban játszol, Baekhyunnie? – cukkoltam, és bal kezemmel végig simítottam pirospozsgás arcán. Imádtam szórakozni vele.

– Bocsáss meg, hogy csalódást kell okoznom, de nekem a lányok tetszettek eddig is, és most is.

– Ki hiszi el…

– Ya! Chanyeol, vegyél vissza, mert itt hagylak!

Gyerekes fenyegetése hallatán elkerekítettem a szemeimet, számat pedig O betűt formálva eltátottam.

– Na, most mi lesz!

– Bunkó, utállak – forgatta apró szemeit, lenéző pillantása után elfordult tőlem, teljesen az ellentétes irányba kezdett nézelődni. Csodaszép látványt nyújtott az a fekete színű kabátja, amit éjjel nappal viselt, ha kellett, ha nem. Akárhányszor rászóltam, mindig megkaptam: Chanyeol, hagyjál! Fázok. Kiakasztó.

– Baekhyun…

Semmi válasz.

– Baekhyun.

Még mindig semmi.

– Byun Baekhyun!

Mintha megmozdította volna a jobb kézfejét. Jól láttam én azt? Hm, nem vagyok benne biztos.

– Hát jó – sóhajtottam halkan, Baekhyun noszogatásáról letéve magam mellé tettem a műanyag poharat. Az ölembe pihenő gitár nyakát megfogtam, fenekem alól a puha tokot kihúztam, majd a hangszert gondosan belefektettem. A cipzárt összehúztam, a hozzávarrt pántot áttettem a mellkasom előtt, így a gitár szorosan hátamnak préselődött. Felvettem a forró csokimat és szó nélkül elindultam a kollégium irányába. Ha ő így, akkor én is így.

– Ya! – csendült fel halkan Baekhyun döbbent hangja. Lelki szemeim előtt láttam azt a tipikus, duzzogós, baekhyunos arcot.

Eltelt két másodperc. Tudtam, a szemeivel épp az imént nyársalt fel, szinte éreztem, ahogy a képzeletbeli kését a hátamba állítja.

– Chanyeol! – mondta egy fokkal hangosabban. Hallottam, ahogy feláll a helyéről. Lába alatt a fagyos falevelek ropogtak.

Egy pillantásra sem méltattam őt, magabiztosan lépdeltem előre.

– Park Chanyeol!

A másodpercek csak teltek én pedig egyre távolabb kerültem tőle. Mire tényleg kapcsolt, már jó hat méterre voltam a pad előtt álló alakjától. Gyors futásnak eredt, ennek köszönhetően pillanatok alatt utol is ért.
Ennek ellenére én úgy tettem, mintha ott sem lenne.

– Tudod, kettőnk közül nekem kéne játszani a sértettet, nem neked – mondta felháborodva, és óvatosan meglökte a karomat.

Nem válaszoltam.

– Chanyeooool – húzta el nyájasan nevem utolsó szótagját. Szám már automatikusan húzódott volna egy hatalmas mosolyra, de még mielőtt megtehette volna, magamra erőszakoltam egy komor, semmitmondó arckifejezést. Teljesen sehunos voltam akkor.

– Előbb-utóbb úgy is hozzám kell szólnod, te seggfej – sóhajtott lemondóan, cipőjének orrával megbökte a bokámat. Azaz, egy gyengébb bokán rúgást kaptam tőle, amit nem igen érzékeltem.

– Idióta – szűrtem fogaim közül, mialatt a jobb felemen sétáló Baekhyunra néztem. Arca mintha felderült volna egy pillanatra, de aztán valami miatt még is komoly maradt.

– Már egy kedves szavad sincs hozzám?

– De van.

– Akkor meg? – sandított rám komoran. Ismét az a nyársalós tekintet. Brr, ijesztő.

– Lehetetlen vagy – sóhajtottam.

Mimikája egy szempillantás alatt megváltozott: arca felderült, szemei apró csíkká változtak mosolya végett.

– Most lehet, ez nyálasan fog hangzani, de szeretlek, Chanyeol!

Amint mondata végéhez ért, fogta magát és karjait testem köré fonta. Megilletődve, elkerekedett szemekkel néztem a rajtam csüngő fiúra, ki úgy szorított magához, mintha a csontjaim eltörése lenne a célja.

– Fúj, buzi vagy? – vettem viccesre a figurát, mire felnevetett.

Igazából jó érzés fogott el, ahogy e gondolatát megosztotta velem. Tényleg jó barátként tekintettem rá, és ez két barát között szerintem teljesen normális volt. Én is szerettem őt, ahhoz képest, hogy még csak másfél hónapja ismertük egymást. Mikre nem képes a huszonnégy órából huszonnégyet együtt töltött idő!

– Én is szeretlek, te!

Ezzel egy időben kanyarult egy boldog mosoly az arcomra, a meglepődöttségnek már egy halovány szikráját sem lehetett látni rajtam.

– Na, ki a buzi? – nevetett, majd elengedett. Csillogó szemekkel kereste a szemkontaktust kettőnk között.

Felettébb aranyos volt, ahogy a sapka végett tincsei szemébe lógtak, szája szélében pedig ott bujkált a mosolya, amit egy kisebb ajakharapással próbált elfojtani.

– Sehun és Luhan!

– Úgy bizony!

Tenyerét felemelve mutatta, hogy csapjak bele. Hezitálás nélkül lepacsiztam Baekhyunnal, és a koliba vezető út többi részét beszélgetéssel töltöttük.

Azon a napon tudatosult bennem, hogy nekem Baekhyun nagyon sokat jelent. De tényleg! Ő az a bizonyos Nap, ami – jelenesetben aki – beragyogja a mindennapjaimat. Nélküle minden unalmas és sivár. Mindig is egy ilyen barát hiányzott az életemből.